összes videóa hét videói
Ocean Sky5/5 (2db)
összes képa hét képei
Csillagok5/5 (2db)
eseménynaptár
hírlevél
alapító
Mégis, hol élünk??? - Válaszol az irodalom
„A kereskedelmi tévék szerint az mostanában a valóság, hogy Bódi Gusztiék férgeket esznek a Kalahári sivatagban. Aki a közértben sorban áll parizervégért, az álmodik.” (Liptai Gergely)
A mottóul választott mondat a legutóbbi szilveszteri rádiókabaréban hangzott el, a hallgatóság nem kis derültségére. A humorista frappáns, karikírozó megállapításával fejénél találta el a szöget, a nevetés után ezért annyi szomorúság marad bennünk, hogy sajnos a karikatúra, amit a kereskedelmi televíziók üzenetéről megrajzol, nem túloz.
Hosszan lehetne értekezni a mai média abbéli felelősségéről, vagy inkább felelőtlenségéről, milyen hamis valóságképet rajzol a nagyközönség elé. Holott vitathatatlanul a leghatékonyabb eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy emberek százezreinek nyissa rá a szemét arra, milyen világban, milyen hazában és milyen szűkebb közösségekben élünk, milyen irányvonalakat rajzolnak fel hétköznapi életünk jelenségei, melyekre nincs rálátásunk, milyen közösségi és emberi sorsok, szokások, vágyak és lehetőségek születnek a fejünk felett zajló történelemben. Egyszóval, hogy képet adjon nekünk a kerítésünkön túl lévő valóságról.
Nem mintha nem létezne ma Magyarországon a szociológia tudománya és nem lennének elérhetőek a kiváló művelői által publikált eredmények. A tudományos munkák azonban természetüknél fogva mindig csak egy szűk közönséget érnek el, adataik nem válnak a közgondolkodást formáló tudássá. Nem véletlen, hogy a társadalomrajz mindeddig csak más formában, művészetekkel elegyített formában, szociográfiaként, szociofotóként, dokumentum- vagy szociofilmként tudott szélesebb közönséghez szólni és hatni. Mert a tudásnál jobban alakít és hat a tapasztalás, a tapasztalás élményét pedig a művészet képes megadni, soha meg nem élt dolgokat a befogadás révén személyes élménnyé formálni.
Amikor a művészet válaszol
Az irodalmi szociográfia, vagy találóbban: a valóságirodalom voltaképpen keletkezésekor élte virágkorát. Mindkettő ugyanis a huszadik század '30-as éveire esik, mikor Nagy Lajos Három magyar városával útnak indult a nem tudományos igényű társadalomrajz pályája Magyarországon, s késés nélküli folytatásként megjelent Szabó Zoltán A tardi helyzete, Féja Géza Viharsarok, Veres Péter Az alföld parasztsága, Kovács Imre Néma forradalom című munkája, valamint az Illyés tollából született Magyarok és a Puszták népe. A tudományos igény mellőzése azonban nem igénytelenséget jelentett. A szociográfusok amellett tettek hitet, hogy a tudományos jellegű leíró-elemző munkák, adatsorok mellett - melyek jobbára csak egy rendkívül szűk közönséghez szóltak - élővé kell tenni a magyar társadalom állapotáról szerzett ismereteket, a nagyközönséghez kell szólni, mindenki számára érthetően, hitelesen és hatásosan kell felfedni a magyar valóságot. A hitelesség és hatásosság kettős igényéből ily módon egy kevert műfaj született, tudományos és szépirodalmi elemeket vegyítve. E két „összetevő" aránya alapján szokás azóta is osztályozni a szociográfia égisze alatt megszületett műveket, Erdei Ferenc és Illyés Gyula nevével fémjelezve a finom átmenetekben bővelkedő skála két végpontját. A '60-as években a műfaj újra felvirágzott. 1963-64-ben hat szociográfiai kötet látott napvilágot, melyek javarészt az akkori fiatal nemzedék írásai: Csoóri Sándor, Csák Gyula, Galgóczi Erzsébet, Moldova György, Sánta Ferenc, Tar Ferenc voltak a szociográfiai újhullám jellegadói. 1970-ben Magyarország felfedezése címmel szociográfiai könyvsorozat indult, melynek 1992-ig 42 kötete jelent meg. Az ezredforduló táján pedig Rott József, Faludi Ádám, Ferenczes István, Nagy Zoltán Mihály művei jelzik, hogy az irodalmi szociográfia - minden előzetes jóslat ellenére - életképes műfaj, és szerves része napjaink magyar irodalmának is.
Művészet vagy valóság?
A szövegen kívüli valóság „művészileg megtapasztalható valósággá" való emelése a szociográfia esetében azonban felvetheti a hitelesség, a tényszerűség kérdését. Azaz az irodalmi szociográfiával kapcsolatban megfogalmazhatjuk a kérdést: igazak-e a történetek, amiket elbeszél? (A korai szociográfiákat általában ezzel támadták a szociológusok és politikusok.) Ha ugyanis tárgyszerűen nem igazak az állításai, nem beszélhetünk szociográfiáról: a műfaj lényegénél fogva szigorú határt szab a fikcionalitásnak.
Kibúvónak tűnhet, ezért nem érdemes hosszabban ecsetelni itt, hogy az ezredfordulóra a szövegtani kutatások megkérdőjelezték, lehet-e igaz bármilyen elbeszélt történet egyáltalán. Válaszoljanak hát inkább maguk a művek és a szerzők. „Nemcsak azt mondom, ami velem történt; azt is, ami velem történhetett volna, mert társaimmal megesett; emlékezetemben fölcserélődnek és összefolynak azok az események, amelyeknek szereplője s amelyeknek csak szemlélője voltam; első személyben folyó szavaim úgy tágulnak, ha tágulnak, rég elfeledt, idegen életek vallomásává." - írja Illyés a Puszták népe 11. fejezetében. „Más miatt, mint hogy verseket szerettem volna írni e könyv helyett - nem mentegetőzöm" -ezek már Csoóri Sándor szavai a Tudósítások a toronyból utószavában - „még tévedéseim miatt sem. Azokat ugyanúgy közügynek tekintem, mint a könyv hasznosítható eredményeit (...) Befejezésül még csak azt, hogy a tanulmányok megnevezett vagy fölismerhető közösségek életéről szólnak. A bennük szereplő nevek, még lerövidített formájukban is, álnevek. Hitelességüknél fontosabb volt számomra a gondolatok, szándékok és cselekedetek hitele." Másutt, egy interjúban így nyilatkozott Csoóri: „A szépirodalom nem létezhet fikció nélkül, a szociográfia viszont a szépirodalom eszközei nélkül elképzelhetetlen a számomra. (...) Én bele sem kezdtem efféle műfajú írásba, ha két-három novella erejű történet nem izgatta a képzeletemet." Nagy Zoltán Mihálytól nem néhány sort, egy egész művet kellene itt idéznünk: A Sátán fattya című kisregénye teljes egészében szépirodalmi fikció, amennyiben a szerző egy kárpátaljai fiatal lány, Tóth Eszter keserű sorsát beszéli el egyes szám első személyben, ráadásul a történet a második világháború utáni években játszódik. A történelmi-környezeti miliő azonban, amelybe hősét helyezi, valóságos, a Tóth Esztivel megtörtént esetek is valóságosak, még ha több emberi sors megpróbáltatásai fókuszálódnak is egyetlen alakban. Rott József esetében is - Mányoki Endre megállapítása szerint - a tárgyszerű hitelesség (melyet Rott prózájának egyik legszembetűnőbb erényének tart) csupán kulissza, nem pedig a lényeg. A tárgyszerű pontosság az író számára csupán kiinduló, szükséges de nem elégséges feltétel „annak az írói programnak a megvalósításához, melynek lényege az emberi jellem (tudat-ösztön-érzelem) vizsgálata sorslaboratóriumi körülmények között." „Életszerűtlen körülmények között, egy általuk lakhatatlan világban a vizsgálni kívánt karakterek hamisan viselkednek, mímelnek, csalnak, túlélnek - mindent eljátszanak, csak éppen önmagukat nem." Mányoki Endre Rott József írásművészetéről szóló sorai a valóságirodalom minden kiváló darabjára érvényesek. A realitáshoz, tényekhez való kötöttségük alapvető szükségesség, kiindulópont, hiszen ezek biztosítják az embert vizsgáló írói kísérletek „laboratóriumi körülményeit". Fikcionalitásuk, mely e tényekből rugaszkodik el, s a megtörtént mellett a lehetségest is színre viszi, a „kísérlet" lényegi eleme. A két elem, a szigorú realitás és a lehetséges keretei között mozgó fikció két egyenrangú feltétele tehát ennek az irodalomnak.
Mindezek fényében erőtlennek tűnik fel az a kritika, mely a szociográfiai műveket „provinciálisnak", a művek referencialitását, önéletrajziságát elavult, pozitivista vonásnak tünteti fel. „A mértékadó szerzők mindig a tejes személyiségükkel, sorsukkal jelen vannak." - jegyezte meg Rott József egy interjúban. - „Az identitásukat, hovatartozásukat vallatják, viszonyukat az őket körülvevő világhoz." A valóságirodalomtól tehát minden szálon az egyén helyét a valóságos világban, valóságos társadalmi viszonyokban, a sors adta valós lehetőségekben kereső identitásirodalomhoz jutunk.
További cikkajánlataink:
