összes videóa hét videói

összes képa hét képei

eseménynaptár

hírlevél

Mondd meg a neved, megmondom, ki vagy!

Családneveket először Olaszországban találunk a IX-X. században, majd Franciaországban és később Németországban is elterjednek; mindenütt előbb a felső majd a középrétegekben, és csak aránylag későn a nép között. A folyamat a XV. században elér minket is, s velünk együtt Csehországot, majd Lengyelországot. Magyarországon is elsőként a magasabb társadalmi szinten állóknál jelentkezik, nem sokkal később a német polgárságnál. Legkésőbb a városi társadalom mélyen fekvő rétegeihez és a közlekedési útvonalaktól távol eső apró falu lakóihoz ért el a vezetéknév használata.

A kora középkorban az államiság megszilárdulása idején az egyes kis létszámú közösségekben (faluközösségek) az egyént csak szűkebb közösségben elfoglalt helye szerint határozta meg a közösség. Így a név, mint azonosító, mint megkülönböztető eszköz csak e szűkebb környezet szempontjából bírt jelentőséggel, s elégséges volt az egyelemű névadás, ez volt az általános. A családnevek kialakulásának menete az volt, hogy az egy településen élő, sok azonos nevű családot elkezdte a közösség különböző ragadványnévvel illette, hogy könnyebb legyen így a megkülönböztetés. A „sok azonos nevű" helyzet előállhatott különböző területekről érkezők beköltözésével, illetve a család népesedésével, amikor a a rokoni ágakat, az egymástól való megkülönböztetésüket elősegítendő, illettek egy-egy megkülönböztető jelzővel, különösen, ha a keresztnevek minden ágban hasonlóak voltak.
Azonban a családnév kialakulásának és megszilárdulásának oka nem annyira társadalmi, mint igazságügyi jellegű volt, ugyanis a dica-jegyzéket készítő adóhivatalnokoknak szüksége volt e spontán jött megkülönböztetés állandóságára. A rovatszedők érdeke az volt, hogy a nevek lehetőleg ne változzanak, s ezért meg is próbálták hivatalosan szabályozni a kettős névadást. A hivatalos névválasztási utasításra azóta is több példát találunk. Ismeretes II. József 1787-es rendelete, amely szerint a birodalmában lakó zsidóságnak három hónapon belül családnevet kell választania. A frízeket is törvény szorította állandó családnév viselésére. Az észak-amerikai négerek is a fehér lakossághoz való alkalmazkodás végett kaptak családnevet. Törökországban pedig 1935-ben(!) hozták azt a törvényt, hogy mindenki két nevet köteles viselni. A kettős nevűség ennek ellenére mégsem szükségből, hanem egyfajta szokásból jött létre, mert egész egyszerűen az emberek szívesen használtak egy őket jobban beazonosítható, az eredetükre utaló árnyaltabb elnevezést.

Vata fia János

A vezetéknevek kialakulásuk módját tekintve, nagyon különfélék lehetnek. Leggyakoribbak
az apa nevéből származók. A neveknek ez a típusa mindennapi a germán és a kelta nyelvekben, de szinte teljesen hiányzik a finnből, az újlatin és szláv nyelvekből. Néhány angol példa: Stephenson (István fia), Robinson (Róbert fia). Franciás alakban a francia „fills" szóval előtétként. Fitzgerald, Fitzjanes. A skótban "Mac": MacDonald, MacMillian. Az íreknél "O": O'Brien, O'Connel. A németben: Mendelssohn, Jakobsson. Néhány dán és norvég példa: Andersen (András fia), Nielsen (Miklós fia). Svéd és izlandi példák: Larsson, Andersson. A másik legegyszerűbb és leggyakoribb személynévből kialakuló névválasztás, a puszta apai keresztnév használata volt, amely máig megmaradt az egyik legelterjedtebb családnévtípusnak: pl.: Ábel Jenő, Ambrus Zoltán stb.

A családnevek kialakulásának másik módja a lakóhelyre való utalásból ered. Birtokadományozáskor a nemesi oklevelek mindenképp megemlítették a falu nevét, amelynek nyomán nemességét is onnan származtatta a sok földesúr. Okleveleinkben ez is latinul "de" prepozícióval került följegyzésre: Forcos de Bekes (Békésből való Farkas). Magyarul általában -i képzővel alakult családnév. A jobbágyokat is hasonló módon különböztették meg egymástól; ahonnan a jobbágy származott, az lett a „vezetékneve". Ha olyan községből költözött új lakóhelyére, melyet a községek lakói személyes tapasztalatból nem ismertek, akkor nem eredeti falujáról nevezték el a jövevényt, hanem a megyéről, vagy vidékről, ahonnan jött. (pl. Alföldi). A helynevekből keletkezett vezetékneveknek ez a típusa más nyelvekben is elterjedt. Pl a német von Hindenburg, von Waldegg, az angol: Montgomery, Marlborough; nagyon gyakori a franciában: de Sateaubriand, de Lafontaine és az olaszban; Pisano, Romano, de összességében minden nyelvben előfordul.
Ugyancsak származásra utalnak a néphez, népcsoporthoz való tartozást jelentő nevek: Albán, Lengyel stb. Nagyon sokszor csak hasonlóságra, öltözködésre, viselkedésre utalt a családnévvel kapott végnév, vagy azt jelentette, hogy az illető tudott albánul, lengyelül, esetleg arról a vidékről jött, ahol a nevében jelzett nép élt és nem ott él most, ahonnan származik. (A Magyar vezetéknév például elég ritka magyarlakta területen, hiszen ahol a többség magyar, ott ez nem megkülönböztető jegy.) Nem magyar környezetben egyes magyarokat Ugrin Uhrin, Ungur, Ungar néven nevezte az illető szláv, román vagy német falu lakossága. A nemzetiséget jelentő nevek mindig elég gyakoriak voltak. Ez a névtípus is gyakori külföldön.

A következő nagy csoportot a foglalkozásra, vagy származásra utaló nevek teszik ki. Ám sokszor ezek a nevek nem is a foglalkozásra utalnak, hanem inkább jellemre: úgy viselkedett valaki, ahogyan a nevében jelzett személyeket a nép elképzelte. (pl.: Gróf, Király, Jobbágy, Pór). A foglalkozást jelentő családnevek között sok olyannal is találkozunk, mely nem nevezi meg a mesterséget, hanem annak szerszáma, anyaga, eredménye, terméke szimbolizálja azt (Gyalu, Fűrész, Csík). Miután a családnév megkülönböztetésül szolgált, így a legáltalánosabb, leggyakoribb foglalkozás soha nem vált névvé, mert nem volt megkülönbözető jellege. Tehát emiatt sokszor éppen a nevek hiányából lehet következtetni a többség származására, nemzetiségére és foglalkozására. A foglalkozásnevek a XV-XVI. századi közigazgatási, ipari, mezőgazdasági állapotot és elnevezésüket tükrözik, ezért olyan „modern" foglalkozások, mint Olvasztár, Hegesztő, Szerelő stb. nem találhatók a családnevek közt.
Más nemzeteknél is nagyon gyakori a foglalkozásnév. Így a franciáknál: Boucher (Mészáros), Boulanger (Pék). Német: Bauer (Paraszt), Becjer (Pék), Schmidt (Kovács). Angol: Baxter (Pék), Chamberlain (Lakáj), Smith (Kovács), Taylor (Szabó). A szláv nyelvek közül a csehben és a szlovákban a leggyakoribb ez a típus: Pekár (Pék), Stolár (Asztalos), Debnár (Boglár). Az oroszban az -ov képzővel ellátva: Kuznyecov (Kovács fia), Onomarjov (Sekrestyés fia), Popov (Pap fia). De például a finnben ez a névtípus érdekes módon, meglepően ritka.

S a harmadik nagy csoportot a ragadványnevek alkotják, melyeknek alapja a viszonyítás. Az adott „névalkotó" közösség az egyes tagjait a többihez, vagy az átlagoshoz viszonyítva határozta meg, így nyernek értelmet akár a testi adottságokra, akár a társadalmi helyzetre vonatkozó megkülönböztetések, mint például a tulajdonságjelölő közszóból képzővel vagy képző nélkül kialakult családnevek. (Balog, Fekete), a jelentéssel bíró köznevek (Arany, Bokor, Fodor), a tisztségekre utaló nevek (Bíró, Deák, Pap), a származásra utalóak (Czigány, Horváth, Török) és a jellemző viselkedésre, vagy szavajárásra utaló elnevezések (Megadja).

S ezeken túl még számtalan kategória állítható fel, az idegen nevektől kezdve az összetett nevekig; amiből jól látható, ha valaki belefog a névkutatásba, olyan kincsekre lel, amit első pillanatra nem is gondol, mikor megpillant egy olyan egyszerű nevet, mint mondjuk azt, hogy:

Lendvai Dóra