összes videóa hét videói

összes képa hét képei

eseménynaptár

hírlevél

Gyilkos volt-e Kálvin?

Kálvin (Jean Calvin) Noyonban született, Észak-Franciaországban. Édesapja kérésére jogot tanult, bár fiatalon is a teológia érdekelte. Már első írásában, amely Seneca egyik művéhez írt magyarázat volt, az üldözött reformátusok mellett szállt síkra. 1533-tól menekülnie kellett eretnekség vádja miatt. Erre az időszakra esik hirtelen megtérése (ahogyan ő nevezte subita conversio), a reformáció eszméi felé egész lélekkel való odafordulása. Baselben, ahol Lucianus álnéven élt, fejezte be és jelentette meg egyik főművét, az Institutiot, amelyet az idők folyamán bővített, átírt, így az 1559-es kiadás ötszöröse lett az 1536-osnak. Műve révén egy csapásra híressé lett, rövidesen Genfbe hívták prédikátornak a helyi egyház megszervezésére. Szigorú elvei és elvárásai miatt azonban rövidesen száműzték a városból, majd két év elteltével visszahívták. Kálvin 1541-ben tehát - immár véglegesen - bevonult Genfbe és megszervezte a város vallási életét.

A Biblia fontosságának hangsúlyozása az emberek hétköznapi életét is befolyásolta. A városban tiltották a részegeskedést, a szerencsejátékokat, a zajos szórakozást vagy a divatos öltözködést. Igen népszerűtlenek voltak ezen intézkedései, de személyes példamutatása bátorította a híveket. Kálvin a városi vezetésbe nem szólhatott bele, nem is volt teljes jogú genfi polgár (csak halála előtt lett az, de hivatalviselési jogot akkor sem kapott). A városi ellenzék, Ami Perrin vezetésével nagyon megnehezítette munkáját, fenntartva az állandó ellenségeskedés légkörét.

1553-ban válságos helyzetbe került Kálvin munkája, úgy tűnt, ellenfelei miatt ismét távoznia kell a városból. Ekkoriban érkezett Genfbe Szervét Mihály, akit a katolikus inkvizíció már üldözött. Szervét (Miguel Serveto) 1511-ben született, spanyol származású orvos volt, aki asztronómiával, jogtudománnyal, matematikával, meteorológiával és teológiával is foglalkozott. Ő fedezte fel a szív és a tüdő közötti kis vérkört. Azonban olyan teológiai művében írta ezt le, amelyet eretnek írásnak nyilvánítottak, elégettek, így a tudományos élet csak száz évvel később, William Harvey felfedezéséből értesülhetett a vérkeringés alapvető elméletével. Szervét 1534-ben, Párizsban ismerte meg Kálvint, de nem kerültek olyan közeli barátságba egymással, mint azt Sütő András: Csillag a máglyán című művében ábrázolja. Az erdélyi író drámájában Szervét a gondolat-, és véleményszabadság megtestesítője, Kálvin pedig a hatalomba került, a megalkuvás nélküli ifjúság tiszta vágyaira és terveire emlékezni nem akaró ember megszemélyesítője, aki elfordul régi barátjától, és ezzel az igazi szabadságtól is. Sütő a történeten keresztül saját korának diktatúráját ábrázolta. A valóságban azonban Szervétnek olyan eretnek tanai voltak, amiért már Lyonban is ki akarták végezni, de sikerült megszöknie. 1553-ban adta ki leghíresebb teológiai művét, a Restitutiot, melyben egyebek között tagadta a Szentháromság létét, ezzel Jézus istenségét. Könyvét Kálvinnak is megküldte, aki már régóta aggodalommal figyelte Szervét működését. „Ha Krisztus nem igaz és öröktől fogva való Isten, akkor Üdvözítőnk sem lehet." - írta Kálvin, vagyis ez azt jelentette, hogy a kereszténységnek semmi értelme. A reformátorok tehát ugyanolyan felháborodottan utasították el Szervét nézeteit, mint a katolikusok. A genfi tanács a városban felismert Szervétet börtönbe vetette.

Perében Kálvin teológia vitában próbálta meggyőzni: „a vétkest be kellett vádolni, ennyiben szerepeltem én az ügyben" - írta később. A vádlott azonban hajthatatlan maradt, makacsul ragaszkodott a korban súlyos istenkáromlásnak tartott elveihez. Ráadásul igen ellenszenvesen, gúnyolódó stílusban vitatkozott Kálvinnal, akit személyes ellenfelének vélt. A genfi tanács, más szomszédos városállamok véleményét is kikérve, 1553. október 26-án a következő ítéletet hozta: „Szervét ítéltessék arra, hogy a Champel mezejére vigyék, ott elevenen megégessék, holnap hajtsák végre és könyveit égessék el." Kálvin megpróbálta az emberségesebb kard általi halára változtattatni az ítéletet, ez azonban nem sikerült. Másnap kivégezték Szervétet a máglyán. Kálvin három hónappal később megjelentetett egy művet a Szentháromság védelmében Szervét tanaival szemben. Ebben tiltakozott azon föltevés ellen, mintha ő befolyását a legkevésbé is érvényesítette volna Szervét halálra ítélésében: „A büntetésről magáról én egy szót sem ejtettem. Nemcsak a jó emberek tanúim erre, de a gonoszoknak is megengedem, hogy vádoljanak, ha tudnak." Az utókor azonban - igazságtalanul - mégis Kálvinra hárította a kivégzés tényét. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy mindez Genfben, a reformáció egyik központjában történt, ahová éppen elveik miatt menekültek a reformátorok a katolikus inkvizíció elől, de most ők is ugyanazon eszközökkel éltek a másképpen gondolkodókkal szemben. Kálvinnak azonban kevés befolyása volt a világi ügyekre, ebben az időszakban pedig ellenfelei uralták a városi tanácsot, és Szervétet is inkább ellene próbálták felhasználni. Kálvin a tanács engedélye nélkül semmit sem tett, és nem is tehetett a perben.

A halálos ítélet a városi bíráskodás gyakori eszköze volt, kisebb bűnökért is ítéltek halálra embereket, akik a közösségi normákat megszegték. Kálvin sokszor bírálta az inkvizíció módszereit, de alapvetően nem tagadta létjogosultságát. Ahogy Isten is megtette a Bibliában, a földön is meg kell büntetni azokat, akik a népet el akarják csábítani a vallástól, s így veszélyeztetik az emberek üdvösségét. Az eretnekek nemcsak önmagukra voltak veszélyesek, hanem másokra nézve is. Kálvin tehát az ő érdekükben is határozottan szembeszállt Szervét tanaival, amelyek keresztényellenesek voltak, és ebben osztozott vele a kor összes nagy reformátora, akik egyetértettek a kivégzéssel. Így az elveiért tulajdonképpen vértanúhalált halt Szervét kivégzése a korban nem volt meglepő, hanem inkább felekezettől függetlenül, mindenki által helyeselt cselekedet. A városi tanácsot ráadásul aggaszthatta az is, hogy az eretnekségeknek nemcsak vallási, de társadalmi destabilizáló hatásuk is volt, ahogyan azt korábban a német parasztmozgalmak bizonyították. A kor emberének szemével nézve tehát Szervét Mihály máglyahalála elfogadott és szükségszerű volt. Kálvin Jánosnak pedig valójában nem volt vezérszerepe az ítélet meghozatalában. Szerepe volt viszont a keresztény hit lényegének védelmében, a napjainkra kialakult evangélium közeli valódi keresztény élet kialakulásában.
Kálvin 1564-ben halt meg, végakaratából teste jeltelen sírban nyugszik.