összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

Mindig mindenki hazudik?

Vajon egy közös randi után ugyanúgy számol be mindkét fél a barátainak? Mennyire esik egybe a két verzió? És miért nem tudunk soha objektívek lenni?

Tudunk-e igaz történeteket mesélni? Nemcsak mi, de még az objektivitásra törekvő történetírók sem. Hiszen bármilyen történetet mesélünk is, a fikcionalitás kikerülhetetlenül működésbe lép - állítja a narratológia tudománya.

A történelem tárgya nem fogható meg, mint mondjuk a biológiában a rovarok testfelépítéséé, hanem csak a róla írt szövegek, mint források vizsgálata alapján ismerhető meg. A szövegekben pedig annak írója, a történetíró, nem csupán lejegyzi, hanem élményszerűvé is teszi a történetet. Ráadásul, hogy az ezernyi párhuzamos történés közül mit tart említésre méltónak,  már saját világlátását tükrözi, saját elbeszélői céljának szolgálatában áll. Így belátható, hogy az esemény és a róla készült leírás sarokpontjaiban egyezik ugyan, de egy képzeletbeli rendőrségi tanúvallomásként nem állná meg a helyét. Ezt Ricoeur, francia filozófus a történelem fikcionalitásának nevezi, vagyis annak, hogy a történelem óhatatlanul tartalmaz fiktív, azaz „csinált" elemeket. Ez a kijelentés nem csupán a történelmi szövegekre igaz, hanem minden elbeszélésre.

Az elbeszélések valóságtartalmának, szerkezetének elemzését a narratológia tudománya végzi. Meglehetősen fiatal tudományág. Az 1960-as évek végén Tzvetan Todorov, bolgár származású francia kutató használta először a kifejezést. A tudományág tárgya az elbeszélés, vagyis a történet és maga a történetmondás is, bár hozzá kell tenni, hogy tárgya az évek folyamán tágult. Propp, orosz folklórkutató az orosz meséket vizsgálva (1928 A mese morfológiája), rájött, hogy azok rendelkeznek egy közös történeti-mélystruktúrával, vagyis olyan szerkezettel melyet minden mese követ, úgymint a bevezetés, a jó és rossz konfliktusa és a rossz győzedelmeskedése. Ekkor tehát még „csupán" az elbeszélést, mint tárgyat vizsgálták. Később azonban egy francia nyelvész, Barthes már a beszélő és a befogadó viszonyával is foglalkozott. Mára e tudományág több aspektusból vizsgálja a verbális (szavakban megjelenő) és nonverbális (nem szavakkal kifejezett, pl. balett, pantomim) szövegeket, előadásokat.  A narratológia ma már nem csupán a világ történéseinek elmesélésével, hanem ez által annak megértésével is foglalkozik.

De lássuk, mi is a helyzet a történelmi szövegekkel! A középkorról olvasva sokszor nem a kor történetírójának, hanem a ma szakértő történészének szövegét olvassuk. Vagyis van valaki, aki a mi korunkban él és elénk tárja a régi korokat, ezzel egyben értelmezve a forrásként szolgáló írásokat. Így hát már nemcsak az események lejegyzőjének, hanem a történésznek a fantáziája is működésbe lendülhet. Mielőtt arra gondolnánk, hogy akkor az egész iskolai történelem tananyag egy humbug, azért gondoljuk végig, hogy a fontos tények pontosságára mind a történetírók mind a történészek figyelnek. Csak arról van szó, hogy élményszerűbbé szeretnék tenni a történetet, amit leírnak. Ezt a különbséget a poétika ( irodalom, költészet) és a történetírás között már Arisztotelész is megfogalmazta a Poétika c. művében:  „A történetírót és a költőt ugyanis nem az különböztet meg, hogy versben vagy prózában beszél-e [...], hanem az, hogy az egyik megtörtént eseményeket mond el, a másik pedig olyanokat, amelyek megtörténhetnének."  

Így belátható, hogyha van is igazság abban a nézetben, hogy a világtörténelem, csupán néhány metafora története, melyet Borges fogalmazott meg, azért erős túlzásnak tekinthető.

De ki tanulna szívesen történelmet, és mi értelme lenne az egésznek, ha az csak évszámok, helyek és nevek sorozatából állna? Hiszen régi korokkal foglalkozni csak úgy érdemes, ha a múlt eseményeit gondolatban rendezzük, próbáljuk megérteni és tanulni belőle. Ricoeur, a már említett filozófus nevéhez fűződik az a felismerés, hogy a múltat, a történelmet az imaginaire (képzelőerő) alkotóereje segítségével hozzuk létre és tesszük saját tapasztalatunkká. Úgyhogy ilyen értelemben a fantázia mégiscsak a történetmondás eszközévé válhat.

Amikor magunk mesélünk történetet, akkor is felmerül az igazság kérdése. Vajon az a lényeg hogy pontosan mi történt vagy az, hogy maga az elbeszélés aktusa mennyire szórakoztatja a hallgatóját? Bár a történelemórán a pontosság dominál, azt azért ne feledjük el, hogy a történetírók a saját korukban sokszor szórakoztató jelleggel írtak. Gondoljunk csak bele, hogy milyen mókás lenne a jövő történelemkönyve, ha azt, mondjuk, a hazánkban is oly népszerű stand up comedy egyik előadójának szövege alapján írnák! Azért ne sarkítsuk le annyira a kérdést. Hiszen, ha mi magunk mesélünk, bármennyire is törekszünk a pontosságra, akkor is belekeverünk olyan tényeket, melyek nem pontosan úgy történtek, hanem csak következtettünk rájuk. Mondjuk, ha a legutóbbi filmélményünkről beszélünk, akkor a kialakított nézetünknek megfelelő részleteket emeljük ki és erre szőjük a történetet és a film bemutatását. Ennek megfelelően akár két különböző filmnek is hiheti a közönségünk, ha ugyanazt a filmet mi meséljük és az, aki velünk együtt nézte. Ebből a szempontból nagyon fontos, hogy egy történetet hogyan mondunk el, hiszen ugyanabból az eseménysorból egészen más érthető ki. Így érthető, miért fordult a narratológia a szövegek vizsgálatától a megértés vizsgálata felé.

Vegyünk egy hétköznapi esetet. A tegnap esti randevú beszámolójában ugyan mennyi a tényszerű adat és mennyi a hozzáköltés? Ugyan a barátunk, aki tegyük fel, még nem ismeri szerelmünk tárgyát, hogyan képzeli el választottunkat?

A valódi látványt és annak verbálisan, vagyis szavakkal való körülírását vizsgálja egy pszichológiai kísérlet, melyet magunk is elvégezhetünk egy barátunk segédletével. Az egyik partner néz egy képet és leírja azt szavakkal, a másiknak pedig le kell rajzolnia. Nagyon sok esetben a képek ugyan a sarokpontjaikban hasonlítanak egymásra, de mégis különbözőek. Mondjuk mindkettőn egy ember látható, de míg az eredeti képen göndör, hosszú hajú, addig a leírás által rajzolton egyenes, hosszú hajú személy látható. Hát ez a helyzet a történetmondással is.

Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy mind a történelem órán tanultak, mind a barátaink által mondottak hazugságok, csupán azt, hogy egyes pontjaikban, vagy éppen logikájukban szubjektíven adják vissza a valóságot. Verbálisan vagy írásban ugyanis csak azt tudjuk visszaadni, ami a valóságból bennünk megragadt. Vagyis minden történet egy mondóján átszűrt valóságot tükröz, mely a közönsége valóságán is átszűrődve lesz annak sajátja.

Oszd meg: