összes videóa hét videói

összes képa hét képei

eseménynaptár

hírlevél

Szent István öröksége

Államalapító első királyunk 975 körül született, és a Vajk nevet a keresztségben cserélte Istvánra. Augusztus 20-i ünnepünk a király halála után 45 évvel történt szentté avatásának és oltárra emelésének napja. Sok gondot okozott uralkodása végén, hogy megfelelő utód vigye tovább a fiatal királyságot. Vajon sikerült- e megtalálnia az igazi utódot, és mi volt valójában a valódi öröksége?

Istvánt, Géza fejedelem fiát 1000 Karácsonyán vagy 1001 újévén koronázták meg. A világtörténelem azon kevés királyai közé tartozik, aki sohasem vezetett sikertelen háborút, de még vesztes csatájáról sem tudunk. Hosszú uralkodási idejét tekintve pedig valószínűleg az egyetlen ilyen sikeres hadvezér. 38 esztendős regnálása alatt a Kárpát-medencében letelepedő törzsi nemzetségi szervezetekből egységes, önálló királyságot alakított ki, amely nem volt semmilyen nagyhatalom vazallusa. A belső lázadásokat (Koppány, Ajtony, Gyula) leverte, európai uralkodóhoz méltóan pénzt veretett, törvénykönyveket és okleveleket adott ki, megszervezte a vármegyerendszert és a püspökségeket, német és olasz hittérítők segítségével terjesztette a kereszténységet.

Élete utolsó évtizedében a legfontosabb feladata az lett, hogy olyan örökösre hagyja az országot, aki folytatja munkáját, és tovább erősíti a fiatal keresztény magyar államot Európában. Istvánnak több fia is volt, akik fiatalon elhunytak, közülük kettőnek a nevét ismerjük. Az idősebb lehetett Ottó, aki gyermekkorában vagy ifjúkorában meghalt. A fiatalabb Imre, akit eredetileg Henriknek kereszteltek (ebből lett Henricus, Emericus, Emre, Imre) tehát nem készült eleinte uralkodásra, talán ezért is fogadott korán szüzességet. Mikor azonban ő maradt az egyetlen örökös, elkezdett felkészülni az uralkodása. Részt vett István oldalán a német császár seregének elkergetésében és Bécsig űzésében, az apja által íratott Intelmek segítségével pedig lelkileg is felékesíthette magát a keresztény uralkodó erényeivel. István király nem csak gyakorlatias, anyagi hasznot és uralmat hozó tanácsokkal látta el, hanem a láthatón kívül, a láthatatlan ellenséggel, tehát önmagával szembeni harcra is felkészítette. A király saját élete példájából tudta, hogyan lehet céltudatos, mégis jámbor és alázatos vezér. A kor szokásainak megfelelően határozottan bánt el ellenfeleivel, de több olyan cselekedetéről tudunk (az elfogott ellenséges német sereg hazaengedése, a fellázadt és elmenekült Gyula családjának elengedése), amelyek kiemelik Istvánt az európai átlaguralkodók közül.

Terve az lehetett, hogy visszavonul és hatalmát huszonnégy éves fiának adja át. Imre herceg, aki időközben megnősült, azonban nem élhetett a jótanácsokkal, az öröklött adományokkal és javakkal. 1031-ben, hat nappal megkoronázása előtt meghalt. Egy német krónika szerint vadkan által, egy erdei vadászat alkalmával történt a tragédia. A hirtelen és rejtélyes haláleset nagyon megviselte az uralkodót. A legendák és a krónikák betegségről, halálos kórságról, lábfájásról, a király testi elgyengüléséről szólnak. Lehetséges, hogy Istvánt agyvérzés érte (később is előfordult Árpád-házi királlyal), és ezért esett ágynak, bénán és gyengülő akarattal.
Egyes krónikások odáig mennek, hogy ezzel magyarázzák a trónutód megkeresésének további nehézségeit. Ezek szerint István unokatestvérét, Vazult (Vászoly) akarta utódjául, de gonosz felesége, Gizella megvakítatta és fülébe forró ólmot öntetett a kiszemelt trónörökösnek. István betegen feküdt, csak annyit tehetett, hogy Vazul fiait menekülésre biztatta. Ezen leírásokkal szemben valószínűbb, hogy nem az egyébként szintén szent életű Gizella, hanem maga István tette uralkodásra alkalmatlanná rokonát, aki ellene lázadt és nem vitte volna tovább a keresztény királyságot. Gyermekeit pedig külföldre száműzte. A későbbi korok krónikásának azonban meg kellett magyaráznia, hogyan lettek Vazul fiai és unokái végül mégis István utódai, esetleg a nagy király akarata ellenére is.

István a velencei származású Orseolo Pétert jelölhette meg utódjául, aki leánytestvére fia, tehát unokaöccse volt, és nagyobb esély volt rá, hogy német és olasz kapcsolatai révén erősíteni fogja a magyar államot. Szent István legendái arra is utalnak, hogy a király, nyilván mert nem volt nyugodt kényszerű döntésében, az országot életében többször, és halála előtt is Szűz Mária pártfogásába ajánlotta. Érdekes, hogy halála napja is, 1038. augusztus 15-e Szűz Mária menybevételének ünnepére esett. István várakozásai Péterrel kapcsolatban nem igazolódtak, a gyengekezű király német hűbérbirtokként vezette az országot.

Első királyunk halála utáni húsz évben négy uralkodó marakodott a trónért. A következő méltó és legendás utód végül Vazul unokája, László király lett (1077-1095). Az ő kezdeményezésére avatták szentté 1083-ban Istvánt, Imre herceget, és nevelőjét a csanádi vértanú püspököt, Gellértet. László király nem azért szorgalmazta az eljárást VII. Gergely pápánál, mert ezzel saját vagy az ország dicsőségét akarta növelni, hanem mert még élt a tapasztalat a nagy király különleges személyiségéről, és a sírjánál történt csodás gyógyulásokról.

István valóban keresztény életet élt, példamutató uralkodóként járt alattvalói előtt. Fiának írt Intelmei nem csak üres szavak voltak, hanem saját tapasztalata: „Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz." - írta. Az ország felajánlása Szűz Máriának egyedülálló cselekedet volt, a korabeli nyugat-európai királyi legendáriumokban nincs rá példa. Bár Szent István öröksége emberi mértékkel, rövid távon úgy tűnt, elenyészik, a középkor derekára egy erős európai nagyhatalom jött létre az általa lerakott alapokon. Későbbi századok folyamán, bármilyen vész esetén, Szent István személye és állama szolgált követendő eszmeként. Egy ezredévnyi távlatból, ha végigtekintünk történelmünk katasztrófáin, melyeket mégis túléltünk, úgy tűnik Szent István örökségének igazi mélységeit ma sem sikerült valóban megértenünk.