összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

A művészettörténet vége?

A múzeumokban találkozhatunk alkotásokkal az iskolában pedig a művészettörténettel. Azonban azt vajon tudjuk-e, hogy mi tekinthető műalkotásnak és miről szól a művészettörténet?

Már az általános iskolában is megtanultuk, hogy az antikvitás után jött a középkor, utána a reneszánsz, vagyis az antik értékek újjászületése. Aztán így tovább a történelem fonalával egybesodorva a többi korok, melyeket egy-egy mű fémjelez. Mi pedig megcsodáljuk, megtanuljuk, és ha lehetőségünk van, meg is nézzük a Louvre-ban a Milói Vénuszt vagy a Mona Lisát. De ki és milyen elv alapján tette e műveket halhatatlanná?

Mint az irodalomban, a művészettörténetben is létezik egy bevett kánon. Vagyis egyes kutatók elkülönítenek magasabb művészi értékekkel rendelkező alkotásokat, vagyis kanonizálják azokat. A kánon görög eredetű szó, vesszőt, mérővesszőt jelent. Ezek a művek tehát a mértékadóak, melyekhez egyéb műveket mérnek. A leghíresebb kanonizálási folyamat a Biblia szerkesztése volt, mely során az egyház egyes szentírásokat beválogatott a Bibliába, másokat úgynevezett apokrifként bélyegzett meg, és bár ezeket is Istentől valónak tartja, mégsem érezte szükségét, hogy a Biblián keresztül tanítsa a keresztényeket.

A művészettörténetben az első kánont Giorgio Vasari állította össze, ezzel megalkotva az első művészettörténeti tárgyú művet. 1550-ben adták ki Firenzében a főként művészéletrajzokat felvonultató alkotást. Annak érdekében válogat, kanonizál, hogy a művészeket és műveiket végigtekintve a művészet fellendülését és hanyatlását ismertesse meg olvasójával. Ekkor már körvonalazódott a művészettörténet mibenléte, vagyis az, hogy a kiválasztott művekhez egy keretet, vagyis a művészettörténetet kellett kreálni. A művészet, mint a műalkotásban megtestesülő eszme, társítva a történelemmel, mely az eseményekben rejlő értelmet adja, e kettő alkotja a művészettörténetet. Az időbeli egymásutániság elbeszélését azonban hamarosan felváltotta Johann Joachim Winchelmann német régész műve nyomán egy rendszer felépítésének kísérlete. A mai értelemben vett művészettörténet atyja elmélete szerint az egyszerű művészéletrajzok nem vezethettek el a művészet megismeréséhez, ehhez a külső körülmények figyelmen kívül hagyásával pusztán a műveken keresztül juthatunk.

Ezzel a művészettörténet a műelemzés felé fordult már 1764-ben. Talán meglepő lehet, hogy manapság a művészettörténeti órákon mégis a Vasari-féle felfogásban szinte csak a külső körülmények megismertetésére szorítkoznak tanáraink, bár hozzá kell tenni, hogy a művek elemzéséhez sokkal nagyobb előzetes tudásra lenne szükség, melyre a heti 1-2 rajz és művészettörténeti órák nemigen adnak lehetőséget.

De ne kanyarodjunk el a művészettörténet történelmi linearitásának alakulásától! A romantika hozta el azt a felismerést, hogy a történet írásának véget kell vetni, hiszen csak a múlt oly magasztos, hogy arról érdemes legyen írni. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy a jelen történetének írásához az a madártávlat szükséges, mely csupán a jövőből visszatekintve adatik meg. A művészettörténet így végleg a művészetelmélet felé fordult, melyet az avantgarde megjelenése is erősített. Az avantgarde az egyik legnagyobb hatású 20. századi mozgalom új, minden eddigi hagyománytól tudatosan eltérni akaró művészeti irányzatok összefoglaló neve a XX. század első felében.
A dolgok mögött rejlő gondolati tartalom érzékeltetése volt a fő alkotóerő. Vallották, hogy a művészet hagyományos eszköztára már nem elegendő. A művészettörténet linearitása végképp a múlté lett, lehetetlen lett a stílusok egymásra épülésének követése, logikus rendszerbe rendezése, ahogy ez a modern művészetre sem volt már alkalmazható. Ma pedig már az is kérdéses, hogy mi vagy ki alakítja a kánont, ha létezik még egyáltalán. Kimondhatjuk, hogy ma azt tartjuk műalkotásnak, amely a múzeumban vagy galériákban, vagyis kiállításokon megjelenik. Lehet az festmény, videoinstalláció, vagy akár egy piszoár is, mely frappáns címmel ellátva már műalkotásként vonul be a művészettörténetbe, ahogy azt Marcel Duchamp Forrás című műve óta tudjuk.

Ezek a ready-made-k, vagyis a talált műalkotások tették fel talán először a kérdést, hogy mi is tekinthető művészetnek. Erre a kérdésre azonban szinte lehetetlen válaszolni a 21. században. Számomra az a művészet, mely művészi hatást tesz rám, vagyis teljes mértékben szubjektív. Ennek értelmében belátható, hogy szinte lehetetlen a kanonizáció a modern, posztmodern és kortárs művészetben. Így lehetetlen egy egyetemes művészettörténetről beszélni is, de egy keretet mégis adni kell, hogy legyen valami kapaszkodó. Ez hasonló az irodalomtudományhoz. Ott is az iskolában megtanuljuk a kötelező adatokat, elemzéseket majd kialakítjuk a saját ízlésünket és a kánontól függetlenül választjuk meg olvasmányainkat.

Ideje tehát, hogy a képzőművészetek is kilépjenek az iskolai határok közül és az iskolapad után betérve egy-egy kiállításra kialakítsa mindenki magában saját művészi ízlését, és aki rászánja magát a képzőművészetekbe való elmélyülésre megalkossa saját művészetelméletét.

Oszd meg: