összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

Egy csata, amely majdnem elmaradt

Ha a 161 évvel ezelőtti pákozdi csata magyar oldalon harcoló katonáinak névsorát böngésszük, hamar föltűnik, hogy milyen sok idegen származású vagy nevű tiszt vezette seregünket: Holtsche, Milpökh, Schweidel, Wiedersperg, Poeltenberg. Csupa osztrák vagy német származású férfiú. Joggal merül fel a kérdés, ha az 1848-1849-es szabadságharcunkat az osztrákok ellen vívtuk, miért vezették a magyar haderőt is német tisztek.

Milyen volt a politikai helyzet akkor Magyarországon?

Az ország a Habsburg birodalom részeként elvileg önálló volt. A király V. Ferdinánd volt, aki egyben osztrák császárként is uralkodott. Ő nevezte ki áprilisban a független magyar minisztériumot, melynek elnöke gróf Batthyány Lajos lett. Tehát egy békés, alkotmányos átalakulás zajlott le, a király engedélyével és támogatásával. Ennek részeként Batthyányék elkezdték szervezni a honvédséget, és hazahozatni a Habsburg birodalom más részein állomásozó magyar alakulatokat, például a huszárokat. Addig csak egy hadsereg létezett a birodalomban, és Magyarországon leginkább német vagy cseh származású ezredek állomásoztak, a főként magyar sorozású ezredek pedig Galíciában vagy Olaszországban végezték feladatukat. Ezeknek megindult a cseréje, ez azonban igen lassan ment, és az országban még nagyszámú idegen származású katonaság volt. Mindenesetre ezek felett is a magyar hadügyminisztérium rendelkezett, és fel is esküdtek a magyar király és a magyar minisztérium szolgálatára. Amikor 1848 nyarán a szerbek fellázadtak a minisztérium ellen, az ellenük felvonuló seregben rengeteg nem magyar császári tiszt harcolt a déli határnál.

Ahogyan a szerbeket is, ugyanúgy a horvátokat is harcra tüzelte titokban az osztrák hadügyminiszter és a mellette álló politikai erő, akiknek nem tetszettek a magyarországi fejlemények.

Ki kivel van?

Így történt, hogy szeptember 11-én Jellačić átlépte a Drávát, a horvát-magyar határfolyót 51117 katonával, 1902 lóval és 48 löveggel. A haditerve az volt, hogy benyomul a Muraközbe, majd Nagykanizsán és a Balaton déli partján át Székesfehérvárra és Budára vonul. Szlavóniából a Roth-hadosztály támogatja 9000 fős sereggel, kicsit később átlépve a határt. Közben pedig a szerbek általános támadásba kezdenek, lekötve az ottani jó, harcedzett magyar erőket.
Jellačić seregében sok császári tiszt volt, akik Horvátországban állomásoztak előtte, vagy csatlakoztak hozzá. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy mindkét oldalon az addig egyetlen birodalmi hadsereghez tartozó katonák néztek farkasszemet egymással. Sokszor még az egyenruháról sem lehetett felismerni, ki az ellenség.

Bár a horvát bánt valóban bíztatták a támadásra Bécsből, császári parancsot nem tudott felmutatni a küldöttségbe hozzá küldött tiszteknek. Ezért aztán a horvát határnál állomásozó, 6000 fős magyar sereg egész tisztikara, származástól függetlenül, a harc mellett foglalt állást. Illetve csak foglalt volna állást, a sereg vezére, gróf Teleki Ádám vezérőrnagy azonban folyamatos hátrálásra adott parancsot. Ezért rövidesen leváltották, és a magyar oldalon lévő császári tisztek örömére, bár csak rövid időre, István nádor lett a sereg vezére. Egy héttel később Móga János vezérőrnagy vállalta el a feladatot. A hátráló magyar sereg már Pákozd-Sukoró térségébe ért, a főváros nagy veszélybe került. A sukorói haditanácson nagy vita alakult ki, hiszen a tisztek nem értették a kialakult helyzetet, nem tudták biztosan mit kell tenniük, ha hűek akarnak maradni királyukhoz és esküjükhöz. A haditanács végül megegyezett abban, hogy ilyen támadás semmivel sem indokolható az ország ellen, meg kell állítani. A döntéshez az is hozzájárult, hogy a benyomuló horvát másod-harmadvonalbeli csapatok nemcsak harcedzettségben, de erkölcsös viselkedésben sem jeleskedtek. Raboltak, a nőkkel erőszakoskodtak, a falvakat sokszor felgyújtották, az állatokat lelövöldözték, az éppen megérő szőlőt tönkretették. A bán hiába próbálta megakadályozni a pusztítást, a horvát szerezsánokat, határőröket nem érdekelte a parancs. Előfordult, hogy az őket felelősségre vonó saját tisztjeikre is rálőttek. A horvát seregnek egyébként is rekvirálnia kellett, az élelmezés ugyanis egyre nehezebb volt. Ennek oka, hogy olyan mértékű magyar népfelkelés bontakozott ki a Dunántúl lakosai között, amelynek következtében szeptember 21-én már minden kapcsolata megszakadt Jellačić-nak a hátországával, majd rövidesen az elvileg őt segítő Roth-hadosztállyal is.
A bizonytalan helyzetre jellemző, hogy Jellačić vezérkarának tisztjei is érezték bevonulásuk erkölcsi tarthatatlanságát.

A magyar oldalon álló katonaság létszáma ekkorra már 17500 fő, 2100 ló és 44 löveg volt. Jellačić fogyatkozó, de így is 48000 harcképes katonája persze még mindig jelentős túlerőt jelentett.

A csata napja

Az előző délután félelmetes vihara és jégesője után szeptember 29-én szép őszi napra ébredhetett a magyar sereg. A katonákat azonban egy újabb hír zavarta meg. Pestről ugyanis reggel 8 órakor megérkezett a Sándor-huszárok két tisztje Lamberg királyi biztos halálhírével, akit V. Ferdinánd azért nevezett ki, hogy tisztázza a kialakult helyzetet. De Lamberget Pesten felismerték, és a nép az utcán meglincselte. Nehogy felbomoljon az egyébként harcra áhító sereg fegyelme, a lelkesebb magyar érzelmű tisztek biztatták és győzködték tiszttársaikat. Végül is az egész sereg tisztikarából csak egy őrnagy jelezte kilépési szándékát. A rossz hírt hirtelen feledtette az is, hogy fél 9 körül feltűnt a horvát sereg, és így kezdetét vette a magyar katonaság által várt csata.

Mindent a csatáról...

Először a Kempen vezérőrnagy vezette horvát balszárny lendült támadásba, hogy a lovasberényi úttól délre álló magyar jobbszárnyat bekerítve, az egész sereget a Velencei-tóba nyomja. A Milpökh József ezredes vezette jobbszárnyunk azonban derekasan állta a küzdelmet. „Háromszor verték vissza a horvátok erős rohamát, és mindenik után üldözték a futókat, a puska tusával agyba-főbe verve őket." - írta egy résztvevő. Guyon Richárd őrnagy vezetésével a 2. pesti önkéntes nemzetőr zászlóalj, miután lőszere elfogyott, szuronyrohammal indult ellentámadásba, majd visszatért állásaiba. A további horvát próbálkozásokat is sikerrel verték vissza a 60. gyalogezred katonái, majd a tolnai nemzetőrök Perczel Miklós ezredes vezényletével. Schweidel József huszárőrnagy a jobbszárnyon küzdött, a lovasságot vezetve. Két század Miklós-huszáron kívül, a Sándor-huszárok egyik őrnagyi osztálya lehetett még idevezényelve, akik visszaverték az ellenséget, megakadályozva, hogy jobbszárnyunkat bekerítse. A Pátkára szorult horvátokat végül a Zámolyról érkező zalai önkéntesek űzték ki a faluból. A Sztrakonitzky Bazil hadnagy irányította 8 löveg is remekül teljesítette feladatát. A jobbszárny sikere olyan gyors és váratlan volt, hogy még maga Móga, a magyar sereg vezére is horvát cselt gyanított.

A centrumban sem sikerült áttörést elérnie Jellačićnak. Személyesen vezette fél 12 körül a támadást a Pákozd és Sukoró közötti magaslatokon állást foglaló derékhadunk ellen. Itt Franz Holtsche tábornok vezetésével 24 löveg segítette a magyar seregenek megvédeni a Székesfehérvárról Budára vezető utat. „A Sándor-huszárok alezredesi osztálya Pákozd felé, az úttól balra, előre tolatott, kényszerítendő az ellenséget, hogy seregeit e pontra összevonja." - emlékezett vissza később egy huszártiszt. Ez azonban nem sikerült. Ekkor egy szakasz huszár lovagolt előre a közeli patakig „a jóval nagyobb számú ellenség helyzetének, s felállításának megösmerhetése" végett. A horvát tüzérség már csak 800 lépésnyire volt, de „a legsűrűbb lövések daczára" is sikerült megvizsgálni a horvát állásokat, melynek következtében átcsoportosítottak magyar erőket. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy a centrumból egy üteget küldtek a jobbszárny megerősítésére. A horvátok pedig, akiknek sikerült elfoglalni Pákozdot, a Mack József vezette magyar ütegek tüzén már nem tudtak túljutni. A magyar tüzérség sikerét bizonyítja, hogy Jellačić azt hitte, francia tüzérek segítették a magyar katonákat. Az ágyúzásban egyébként egy horvát népfelkelő zászlóalj futásnak eredt, útközben Pákozdnál feltörtek egy birkahodályt, és vadászni kezdték az állatokat. A káosz és lövöldözés eredménye több horvát halott és sebesült lett.
Mindeközben a Répásy Mihály vezette balszárnyunk a Velencei tó déli partján szintén visszaverte a Hardegg-vérteseket.

Egyszercsak jobbszárnyunkon érdekes eset történt. A harc kezdete után ugyanis - valószínűleg saját elhatározásából - Kempen vezérőrnagynál megjelent gróf Szapáry Antal, és a küzdelem beszüntetésére szólította fel. A vezérőrnagy kapott az alkalmon, hiszen horvát katonái úgyis sikertelenül harcoltak, és elfogadta a fegyverszünetet. A fehér zászlót lengető horvátokhoz a magyar jobbszárnyról Ivánka Imre őrnagy ment tárgyalni. Éppen ekkor érkezett meg a centrumból az erősítés, amely lőni kezdett. Ekkor Ivánkát foglyul ejtették, és csak másnap engedték el.
Jellačić nem tudott semmit Kempen tevékenységéről, és a 18000 fős Hartlieb-hadosztályról sem, amely későn kapta meg az indulási parancsot, így hiába várta azt a bán a centrumba. Miután a horvát népfölkelők is csúfosan megfutottak, délután 3 és 4 óra között a bán leállítva a támadást visszarendelte csapatait.
A magyar oldalon nagy volt az öröm. Azonban Móga, félve, hogy Jellačić megkerüli, az esti órákban elrendelte a visszavonulást Martonvásárra. A sötétben a csapatok nem ismerték fel egymást, és az ijedt zavarodásban lövöldözni kezdtek. A magyar sereg a szerencsétlen tűzpárbajban több embert vesztett, mint a csatában. Másnap a kiszabadult Ivánka őrnagy Jellačić három napos fegyverszüneti ajánlatát hozta. Móga a visszavonulás rendetlensége, és a csapatok kimerültsége miatt kapott az alkalmon, és 30-án délután 6 órakor megkötötte a fegyverszünetet, az előző napi állásokat kijelölve. A pákozdi csatában a horvátoknak 49 halottjuk és néhány sebesültjük volt, a magyaroknak 7 halottjuk és 37 sebesültjük. Ha ehhez hozzászámoljuk a visszavonuláskor megsérülteket, a veszteség a két oldalon körülbelül megegyezhetett. A legfontosabbat, Jellačić megállítását a magyar sereg elérte. Helyesen értékelte Móga az ütközetet Pestre küldött hadijelentésében: „Ámbár seregünk egy teljes győzelmet vívott ki, minthogy magát első állásában megtartotta, mégis katonai nézetből ezen ütközetnek eredménye csekély, ellenben annál nagyobb erkölcsi hatást tett az új csapatra, amennyiben helyét első ütközés alkalmával diadalmasan meg tudta tartani".

A bán azonban lovagiatlan módon nem várta be a fegyverszünet végét, hanem Bécs felé vonult, ahol nemsokára egyesült Windisch-Grätz hadaival. Október végén már valóban császári haderővel nézett szembe a magyar hadsereg, és ezt a még Pákozdon magyar oldalon harcoló volt császári tisztek többsége nem vállalta. Addigra azonban kialakult seregünk magyar tisztikara, kiegészülve azokkal német vagy osztrák származású tisztekkel, akik esküjükhöz híven nem hagyták el a magyar ügy védelmét. Ilyen volt Schweidel József vagy Poeltenberg Ernő is, akik egy évvel később, Aradon már tábornokként életükkel fizettek lelkiismeretük parancsának követéséért.

Oszd meg: