összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

„Október napjai – mint az örökkévalóság”

„Ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet!” – mondta Görgei Artúr tábornok 1849. augusztus 11-én az aradi haditanácson, amelynek résztvevői elhatározták, hogy leteszik a fegyvert az orosz csapatok előtt. A magyar hadsereg katonai vezetői tisztában voltak a lehetséges következményekkel, mégsem menekültek el, hanem a szabadságharc ügyéhez méltóan vállalták sorsukat. A következőkben októberi, utolsó napjaikat idézzük fel.

„Ez a hónap a vágyakozás hónapja lesz, mert bizakodva remélem, hogy jóságos uralkodónk jogosan kegyelmet fog adni valamennyiünknek." - írta naplójába Schweidel József tábornok október első napján. Ugyanaznap, a Komáromot ostromló osztrák és orosz sereg ácsi főhadiszállásán Julius von Haynau táborszernagy aláírta a tábornokok halálos ítéletét: „Kihirdetendő és végrehajtandó". Kegyelmet, Haynau sajátos értelmezésében csak Dessewffy Arisztid tábornok és Lázár Vilmos ezredes (ő nem volt tábornok) esetében gyakorolt, őket így lőpor és golyó általi halálra ítélve, mert osztrák császári csapatok előtt tették le a fegyvert. Haynau utasította Ernst hadbírót, hogy az ítéleteket már huszonnégy órával a kihirdetés után hajtsák végre, és a történteket haladéktalanul jelentsék neki. A táborszernagy megbízásából főhadsegédje, Johann Susan vezérőrnagy is levelet írt Ernstnek, melyben megparancsolta, hogy a kivégzésekre „reggel, kellő időben kerüljön sor, hogy az elítéltek elrettentő példaként egész nap közszemlére legyenek kitéve a vesztőhelyen". Majd pedig a végrehajtás után a hadbíróság nyomban írjon rövid tudósítást, amit majd közzé lehet tenni az újságokban is. Október 2-án Haynau az ítéleteket előterjesztette Ferenc Józsefnek, hogy azokat „méltóztassék legkegyelmesebben tudomásul venni".

Aradon egyre rosszabb, hűvösebb lett az idő, éjszakánként esett, dörgött és villámlott is. A tábornokok közül többen még reménykedtek a császár nagylelkűségében. Poeltenberg korábban társait az oroszok nagylelkűségével bíztatta, és igaza is volt, hiszen a cári hadsereg tisztjei nagy tisztelettel és megbecsüléssel bántak velük. Amikor azonban az osztrákok átvették őrizetüket, minden megváltozott, Megalázóan, és embertelenül bántak a honvédtisztekkel az osztrák tisztek és a hadbíróság tagjai egyaránt, és a helyzetet a szeptemberi aradi börtönnapok is nehezítették. Kiss Ernő altábornagy igen nehezen viselte a bezárkózottságot, rosszak voltak az idegei, és fájt a mája. Schweidel nagyothallott, és övsömöre is zavarta. Damjanich unalmában könyveket kért feleségétől, de kikötötte: „csak ne okosakat, mert csak az időt akarom elűzni". Ezenkvül bort és pálinkát is rendelt a tábornok, aki tavasz óta törött bokával ágyban feküdt. Egy ideig Knézićet is látogatta felesége, Aulich tábornoknak, volt hadügyminiszternek azonban nem volt családja. Lázár ezredes is találkozhatott feleségével, Láhner pedig az asszonya által behozott ételekből tábornoktársait etette testvériesen. Vécsey, aki mindig a legfurcsább híreket kapta, könyvekkel látta el barátait. Schweidel Dumas regényét, A három testőrt, a magyarul rosszul tudó, katonái által mégis bálványozott hős Leiningen pedig Thackeray: Hiúság vásárát olvasta és elemezte. Bár Ormai (Auffenberg) Norbert ezredest, a honvéd vadászalakulatok megszervezőjét Haynau már augusztus 22-én kivégeztette, több tábornok úgy vélte, hogy 4-én, a császár névnapján kegyelmet kapnak: „Holnap lesz szabadulásunk kihirdetésének napja. - Eszemben és lelkemben semmi kétség nincs felőle, hogy kihirdetik az amnesztiát." - írta 3-án Schweidel, a volt huszártiszt, aki hazavezette 1848 nyarán ezredét Bécsből, majd Pest városparancsnoka lett. Csak az idő múlt számukra nagyon lassan: „Október napjai - mint az örökkévalóság! Holnap bárcsak röpülni tudna a futár." 4-én aztán szinte örömmel írta: „Végre felvirradt az igazság, a fény, a szabadulás napja." Aznap a tábornokok ablakukból szentmisét hallgathattak a közeli templomból, Schweidelt pedig a szintén ott raboskodó Adalbert fia látogatta meg, hat hét alatt csak másodszor kapva erre engedélyt. Hiába várták azonban az amnesztia kihirdetését. Helyette este a porkoláb jelent meg a cellákban, és azt tudakolta a tábornokoktól, hogy van-e pisztolyuk vagy más kis kézi fegyverük, félvén, nehogy öngyilkosságot kövessenek el. A porkoláb igen erőszakos volt, és közölte velük, hogy másnap reggel hétkor legyenek készen, mert haditörvényszékre kell menniük.

Mindez elgondolkoztatta a tábornokokat arról, hogy mégsem kapnak kegyelmet. És ha mégis lesz amnesztia, miért kell meghurcolni és megszégyeníteni őket és családjaikat? Leiningent koholt újságcikkek is vádolták, hogy osztrák hadifoglyokkal kegyetlenkedett, amelynek épp ellenkezője volt igaz. Kétségek között feküdtek le, de például Schweidel utolsó aznapi naplóbejegyzése mégis bizakodó volt: „Nem kételkedem benne, hogy ma halálra fognak ítélni (még az is lehet, hogy kötél általira), de harmincöt évi szolgálatomra való tekintettel tízévi várfogságra fogják módosítani." Damjanich, Leiningen, Nagysándor és Aulich viszont biztosak voltak a halálos ítéletben. Damjanich még a szabadságharc előtt összeveszett a magyarokat már akkor is szidalmazó Haynauval, akkori felettesével, rendre utasította, ezért át is helyezték Olaszországba. Felesége előtt nem titkolta, hogy tudja sorsát. Nagysándor tábornokot ifjú menyasszonya várta, aki egyébként unokahúga volt, de a tábornok nem bízott a kegyelemben. Aulich, akit még a hadbíró is csak dicsérni és méltatni tudott, mindvégig nyugodt volt, bár nem voltak kétségei a véget illetően. Ők jobban ismerték az osztrák igazságszolgáltatást, mint társaik.

Október 5-én reggel hét órakor elővezették a tábornokokat és kihirdették ítéletüket. Négyen lőpor és golyó, kilencen pedig kötél általi halálbüntetést kaptak. Ezután az elítélteket megbilincselték, visszakísérték celláikba, ami aznapra siralomházzá vált. Az ajtókat nyitva hagyták, a zár helyett öt-öt katona őrködött a börtönszobában. Nem lepődtek meg az ítéleten, hiszen számítottak rá. Visszatérve celláikba rendezték papíron pénzügyeiket, tartozásaikat, megírták végrendeleteiket, leveleiket. A tábornokok elfogadták sorsukat, ahogyan egyikük írta: „belenyugszom a legfelsőbb akaratba, ezen szerencsétlen balsorsba egész keresztényi alázatossággal és megadással." Akik oly sokszor néztek szembe a halállal a harctéren, most nyugodtak voltak és elhatározták, hogy ezen az utolsó próbatételen is elszántan végigmennek. Egyedül családjuk, feleségeik és gyermekeik sorsa miatt aggódtak. Damjanich és Leiningen Görgei esetleges árulásán gondolkozott.

Alighogy rendszerezve dolgaikat befejezték az írást, beengedték némelyikükhöz feleségeiket, Schweidelhez rab fiát. A szomorú délutánon még néhány pap járt a cellákban. A várparancsnok ugyanis 5-én reggel papokat kért. Az aradi minorita rendházból négy szerzetes, valamint Baló Béni református lelkész és Vasile Sombati, görögkeleti pap vállalta, hogy felosztva egymás között a feladatot, lelki vigaszt nyújtanak a halálraítélteknek. Volt olyan szerzetes is, aki pénzt csempészett ki a börtönből, amelyet az elítéltek családjuknak küldtek. Az éjszaka folyamán a tábornokok búcsúleveleiket írták. Ezek a levelek nemcsak történelmi emlékek, de bizonyítékai annak, hogy a szabadságharc vezérkara nemcsak szakmailag, de emberileg is a legnemesebb katonákból tevődött össze. Damjanich egy imát is írt.

Október 6-án hajnali 2 órakor újra megjelent Bardócz minorita pap szerzetes- és lelkésztársaival a börtönben. A tábornokok mind nagyon nyugodtan várták a hajnalt. Dessewffy aludt, Aulich Horatiust olvasott, Török Ignác hadmérnök tábornok Vauban francia marsall erődítési könyvét tanulmányozta a gyertyafénynél. Láhner tábornok Donizetti: Lammermoori Lucia című operájából Edgár áriáját fuvolázta. A szerzetesek meggyóntatták és megáldoztatták a honvédtiszteket. Miután lélekben megerősödtek, megreggeliztek.
Reggel fél hatkor katonák jelentek meg négy halálraítélt cellájában. A kötél általi halálra ítélteknek még várakozniuk kellett. Megindult a gyászmenet, legelöl Schweidel József Bardóczcal karonfogva, mögötte Kiss Ernő, Marchot káplánnal, azután Dessewffy Arisztid Baló Béni lelkésszel, végül Lázár Vilmos Vinkler Brúnó minoritával. Mögöttük és körülöttük néhány lépésre zárt négyszögben egy század gyalogos lépdelt. A menetet Tichy őrnagy, a Wocher-gyalogezred tisztje követte lóháton, és a törzsfoglár gyalogosan. A négy halálraítélt polgári ruhában volt, lánc nélkül. Utolsó útjukon még beszélgettek egymás között, miközben lassú léptekkel haladtak az aradi vár hátsó, VI. számú kapujához. Aztán a külső sáncoknál jobbra kanyarodva, egy téglával falazott sáncfal előtt megálltak. Közösen imádkoztak, majd felolvasták nekik még egyszer az ítéletet. Schweideltől jobbra állt Kiss és Dessewffy, a falhoz kissé közelebb, a túlszélen pedig Lázár. A papok elbúcsúztak tőlük. Schweidel megszorítva Bardócz kezét, átnyújtotta neki feszületét: „Tisztelendő Úr! Íme, ezen feszületet atyámtól örököltem, s ezt a harcok zajában is mindig magamnál tartottam. Kérem, adja át fiamnak." Majd hirtelen, meggondolva magát, visszakérte: „Kezeim között akarom tartani, s úgy vele meghalni: ne irtózzék azt onnan kivenni, s fiamnak átadni."

Ezután, a kivégzés előírásai szerint, a törzsfoglár háromszor kért kegyelmet a halálraítélteknek, mire mindháromszor a felelet az volt: „Bei Gott ist Pardon!" (Istennél a kegyelem!). Mindegyik honvédtiszt előtt három-három gyalogos állt. A halálraítéltek fél térdre ereszkedtek, kigombolt inggel várták a golyókat. Schweidel nem engedte, hogy szemét bekössék. A feszületet jobb kezében tartva szívéhez szorította. Eldördült a sortűz. Hármukat két golyó szíven, egy fejen ért, azonnal meghalva arcra zuhantak. Kiss Ernőt azonban csak a vállán találták el. Rögtön megkapta közvetlen közelről a kegyelemlövést, amitől hanyatt esve meghalt ő is. Bardócz atya, teljesítve Schweidel óhaját, kivette a véres feszületet a vértanú kezéből, és eljuttatta fiának.

A többi kilenc halálraítélt tábornok eközben cellájában várakozott. Leiningen barátjának és sógorának írt levelet 6 óra előtt néhány perccel: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben. Most ránk kerül a sor..." Rövidesen a halálraítéltek újabb menete indult el, hogy a vár főkapuján kilépve elérjen a vesztőhelyre. „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni."- mondta állítólag Poeltenberg Ernő, akit elsőként akasztottak fel. Őt követte Török Ignác, Láhner György, Knezić Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, végül Vécsey Károly gróf. Őneki, aki bátran a hadbíróság szemébe mondta, hogy a magyar honvédség nem volt lázadó sereg, végig kellett nézze társai halálát. A katonákhoz méltatlan akasztás során a vértanúk hosszú percekig szenvedtek. A kivégzett tábornokokat - Haynau parancsának megfelelően - egész nap a vesztőhelyen hagyták, közszemlére. A tetemeket csak a délutáni órákban ásták el, a lelőtteket a sáncfal melletti gödörben, az akasztottakat pedig a váron kívüli vesztőhelyükön. Howiger várparancsnok nem adta ki a holttesteket a hozzátartozóknak, mondván „a katonát ott temetik el, ahol elesett."

Szintén október 6-án Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, aki az első magyar miniszterelnökként a polgári átalakulás szimbólumává vált. A felesége által becsempészett tőrrel sértette meg nyaki ütőerét 5-én éjszaka, hogy a méltatlan akasztást elkerülje. Haynau szigorú parancsa miatt, amely Latour osztrák hadügyminiszter halálának évfordulójára rendelte el a megtorlást, a rengeteg vért vesztett, lábán alig álló grófot kivégzőosztag elé állították. Batthyány bátran vezényelt az osztrák katonáknak: „Éljen a haza! Rajta vadászok!" - kiáltotta. És a kivégzések folytatódtak.

Az aradi vár börtönében három tábornok maradt. Lenkey János elborult elmével vegetált, éhezve-fázva 1850. február 9-i haláláig. Gáspár András 10 évi várfogságot kapott, köszönhette talán ezt annak is, hogy ő volt az ifjú Ferenc József egyik lovaglótanára. Az október 6-i kivégzést túlélte, de ahogy később visszaemlékezett: „napokig úgy éreztem magamat, mintha valami mocsok esett volna rajtam, hogy nem valék közöttük."

Végül, Kazinczy Lajos is Aradon várta ítéletét. Ő valójában csak ezredes volt. Augusztus 24-én tette le a fegyvert Zsibónál, ezért pere is később kezdődött. Őt is lőpor és golyó általi halálra ítélték, és október 25-én a sáncoknál kivégezték. Holtteste a mai napig a sáncárokban van.
1850-ig Haynau teljhatalommal végezhette bosszúhadjáratát. Mintegy 150 embert végeztek ki, 1200 hazafit ítéltek várfogságra. 40-50000 embert soroztak be a császári hadseregbe, az emigrációban bujdosó vezetőket pedig jelképesen bitófára akasztották. A legfőbb cél a szabadságharc tisztikarának megbüntetése volt. Emellett a polgári résztvevőket, képviselőket, papokat, jegyzőket sem kímélték, és a lakosság is a csőd szélére került a Kossuth-bankók bevonása miatt. 1850 tavaszán a bécsi udvar, a külföldi tiltakozások miatt, menesztette Haynaut, úgy állítva be, mintha a bosszú csak a táborszernagy egyéni túlkapása lett volna.
Eközben Aradon több száz tiszt várta, hogyan döntenek sorsukról. 1849 végén halálra ítélték őket, de Haynau, felmentése előtt váratlanul, kegyelemből börtönbüntetésre változtatta az ítéleteket. Ekkor majdnem 400 tiszt menekült meg a kivégzéstől. Az első tömeges amnesztiára 1852-ben, Ferenc József házasságkötésekor került sor, majd az első gyermek születésekor (1854), végül 1859-ben szabadulhattak ki a még raboskodó honvédtisztek.
A szabadságharc vértanúiról természetesen nem feledkeztek el a családtagok mellett a honvédek sem. Mindenki emlékezhetett Görgei augusztus 11-i búcsúkiáltványának befejező soraira: „Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántság s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet". Az aradi vértanúk nevének kezdőbetűi mementóként jártak kézről-kézre (P.V.D.T.N.A.K.L.S. jelentése: Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie!, azaz Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!)

A megtorlások legfőbb felelőse, Ferenc József azonban az idő múlásával a gyűlölt diktátorból a nemzet királyává vált. Felesége, Erzsébet királyné 1867-ben azt mondta Horváth Mihálynak: „Ha tehetségünkben állana férjem és én lennénk az elsők, kik Batthyány Lajost és az aradi vértanúkat életre ébresztenők". Ferenc József hosszú élete során nem beszélt soha az áldozatokról, és nem mutatott megbánást, sem a kiegyezés előtt, sem utána. A nemzet kegyeletét viszont néhány évtizeddel később kegyesen eltűrte. Ìgy állíthatott az utókor 1871-ben egy kisebb emlékművet a bitófák helyén, ahol három évvel később egy szerényebb, majd 1881-ben egy nagyobb emlékoszlopot emeltek. Később azonban kiderült, hogy nem a megfelelő helyre állították az obeliszket. 1890. október 6-án avatták fel az aradi főtéren a Szabadság-szobrot. Zala György alkotása végre a szabadságharc tizenhárom vezérének méltó emlékműve lett, hosszú trianoni kálváriája után ma az aradi Tűzoltó téren található.

Oszd meg: