összes videóa hét videói

összes képa hét képei

eseménynaptár

hírlevél

„Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük”

1956. november 4-én, vasárnap hajnali 4 óra 15 perckor „a szovjet csapatok megkezdték hadműveletüket a rend megteremtésére és a népi demokratikus hatalom helyreállítására Magyarországon" - jelentette Zsukov marsall a szovjet vezetésnek. Az általános magyar katonai ellenállási parancs elmaradása miatt gyorsan elfoglalták az ország és a főváros stratégiai pontjait, de a szabadságharcosok fegyveresen még napokig, békés eszközökkel pedig hónapokig ellenálltak.

Az október 23-án kezdődő magyar forradalom és szabadságharc eredményei és vívmányai a hónap végére reménnyel töltötték el az embereket, itthon és külföldön egyaránt. Még folytak az utcai harcok, mikor XII. Pius pápa elsőként tett hitet a magyar átalakulás mellett, és ezt követően más nyugati kormányok is üdvözlő nyilatkozatokat adtak ki. 27-én, az addig csak az események után sodródó Nagy Imre is végérvényesen a demokratikus átalakulás mellett határozta el magát.

A szovjet vezetés is kijelentette 30-i kormánynyilatkozatában, hogy kész tárgyalni „a barátság és az együttműködés fejlesztéséről", valamint „a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról". Ez azonban hazugság volt. Hruscsov és a szovjet vezetés már a támadást fontolgatta, amelyet a 31-i központi bizottsági ülésen el is határoztak. A szovjet hozzáállást az amerikai vélemény döntötte el véglegesen. 1849-ben az orosz cár londoni követe Palmerston külügyminisztertől várta a megnyugtató választ, hogy Anglia nem avatkozik bele majd a magyar szabadságharc leverésébe. (Palmerston hírhedt válasza: „Talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan.") Most, 1956. október 30-án az Egyesült Államok moszkvai követe nyugtatta meg hivatalos jegyzékben a szovjet vezetést, hogy Magyarország nem potenciális katonai szövetségese országának, és nincsenek tervei vele. Ezért jelenthette ki Hruscsov 31-én elvtársainak: „Nagy háború nem lesz".

Nagy Imréék észlelték a gyanús csapatmozgásokat, amelyeket a szovjetek álságosan tagadtak. November 1-én a magyar kormány bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és semleges állammá alakul. Ez azonban már nem használt. November 4-én hajnalban beindult a szovjet hadigépezet, a Forgószél hadművelet, amelyhez magyar ávós alakulatok is csatlakoztak. „Száz és száz ágyú bömböl most köröskörül, minden irányból: lövi a várost. Kísérteties fénylepedők és villanások az égbolton." - írja Mindszenty József hercegprímás ezen órákról Emlékirataiban. Miután Maléter Pál honvédelmi minisztert már csapdába csalták az oroszok Tökölön, Király Béla, a Nemzetőrség főparancsnoka, Budapest katonai parancsnoka pedig a budai hegyekbe, majd Ausztria felé visszavonult, a magyar honvédség vezető nélkül maradt. Az oroszok reggel 8 órakor már körbevették a Parlamentet, ahol Bibó István államminiszter kiáltványt fogalmazott meg, melyben a magyar népet passzív ellenállásra szólította fel, valamint, hogy „a megszálló hadsereget és általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse". Nagy Imre drámai rádiónyilatkozatban közölte az ország és a világ közvéleményével, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van". A csapatok azokat a szabadságharcosokat jelentették valójában, akik felvették a küzdelmet a szovjet túlerővel. Ők azonban nem adták könnyen magukat. Véres harcok dúltak a Corvin közben, a Széna téren, az Almássy téren, Pesterzsébeten. A Kilián-laktanyát 5-én, a Baross teret és a Citadellát csak 7-én tudták elfoglalni az oroszok. Az újpesti és csepeli ellenállók 11-ig kitartottak. Vidéken, különösen az iparvidékeken is folytak a harcok, egészen 14-15-ig. Ekkorra a fegyveresek egy része a hegyekbe, erdőkbe húzódott. A pécsiek a Mecsekben, a csepeliek a Bakonyban, mások a Bükkben és a Pilisben folytatták a harcot. Még december 17-én is volt fegyveres ellenállás. A szabadságharcosok másik fele megegyezett, hogy békés formában küzd tovább. A budapestiek munkásszállásokba és kórházakba húzódtak, innen szervezték az ellenállást. Újságokat és kiáltványokat adtak ki, falragaszokat, röplapokat gyártottak (akár napi 60 ezret). A munkástanácsok sztrájkokat és tüntetéseket rendeztek. A november 4-i szovjet bevonulás tehát nem jelentette még a forradalom végét.

 

Mindeközben november 7-én orosz tankba bújva a fővárosba érkezett Kádár János. Kádár még 1-én Moszkvába repült, ahol elvállalta a ráosztott szerepkört. Nagy Imre 4-i segélykérésével egy időben, a szolnoki rádió hullámhosszán, de Munkácsról sugározva hangzott el egy másik rádióközlemény, amely bejelentette, hogy Kádár vezetésével, Münnich Ferenc és Marosán György részvételével, megalakult a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, amely a szovjet hadsereg segítségével harcot hirdetett az „ellenforradalom" ellen. A hatalmat megszerző Kádár eleinte kétszínűen beszélt, de rövidesen újra előkerült a „fasiszta veszély" elleni küzdelem retorikája. Kádárék „saját erőt" szerveztek, karhatalmi alakulataikat a népnyelv csak pufajkásoknak hívta. A december 4-én ülésező Katonai Tanács vezetője Uszta Gyula vezérőrnagy - többek között - így foglalta össze a feladatokat: „Határozottan fel kell lépni az ellenséggel szemben", valamint: „Gyorsan és kegyetlenül le kell számolni velük". Legsürgetőbb feladat volt, hogy felszámolják a munkások legitim szervezetét, a munkástanácsokat. Feloszlatták az értelmiségi szövetségeket is, a tiltakozásoktól pedig sortüzekkel rémisztették el az embereket. Megkezdődtek a koncepciós perek, melyek során Nagy Imrét, a forradalom miniszterelnökét, az átalakulás jelképét is kivégezték. A szabadságharcnak 2502 halottja, 19226 regisztrált sebesültje volt. A megtorlás pedig megsokszorozta a veszteséget. 1959 végéig több mint 35 ezer ember ellen folyt eljárás. A népbíróságok 22 ezer főt ítéltek börtönbüntetésre, 229-et halálra. A kivégzettek száma végül elérte a 350-et. 13 ezer embert jogerős bírósági ítélet nélkül internáltak, több százat a Szovjetunióba. Több mint 200 ezer ember menekült külföldre, akik közül 170 ezren ott is maradtak.

A törvénytelenségben és hazugságban fogant kádári kormányzat azonban az elrémítő gyilkosságokkal és a több évtizedes „konszolidációval" sem tudta kitörölni az 1956-os forradalom és szabadságharc alapvető mozgatóerejét, a magyarság szabadságvágyát.