összes videóa hét videói

Rappelő kutatók a CERN-ben :)

összes képa hét képei

A Burj Khalifa, a világ legmagasabb épülete Dubaiban.828 m magas.

eseménynaptár

hírlevél

alapító

„A tudományt csinálni kell!“

Tavaly ősszel a Junior Príma díjasok között találkoztam újra Dr. Lazáry Áron nevével. Elsőként még a 90-es évek derekán az Apáczai kollégium elsős avatásán, mint diákelnök, aki előttem mondta az Apáczais esküt. Azóta sok év eltelt és a hosszú hajú, batikolt pólós diákelnökből kutatásvezető és gerincsebész rezidens lett. Nem is akármilyen...

„Mintha egy amerikai filmbe kerültem volna"

Gimnáziumban afféle polihisztornak láttalak. Egyszerre voltál diákelnök a kollégiumban, költő, aki saját műveiből Selmeczi Roland közreműködésével tart szavalóestet, OKTV győztes kémiából. Miként esett a választásod a természettudományra?

Általanos iskola felsőtagozatán dőlt el, hogy a természettudomány, azon belül is a kémia érdekel leginkább. Ennek egyik oka, hogy osztályfőnököm és egyben kémiatanárom nagy hatással volt rám és az újdonságként megjelenő reakcióegyenletek is nagyon érdekeltek. Ebből a tárgyból jártam versenyekre és később a tanárnőm segítségével felkészültem az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumának felvételi versenyére, mely egyben a felvételit is jelentette. Ott Villányi tanár úr vezetésével még mélyebb kémiai ismereteket szereztem és sikerült az OKTV-t (Országos Tanulmányi Verseny) is megnyernem. Mégsem a vegyészet mellett döntöttem, hanem az orvosi egyetemen folytattam tanulmányaimat, ahol 2. évtől TDK-ztam (tudományos diákkör) az egyetem Genetika-, Sejt- és Immunbiológiai Intézetében. Főként a gyulladásos reakcióban jelentős szerepet betöltő hisztamin élettani szerepét vizsgáltam. Ezek a kutatások az allergiák és az autoimmun betegségek gyógyításához visznek közelebb, de kiderült, hogy a hisztaminnak a daganatok kialakulásához is köze van. A vizsgálatok főként állatkísérletek, melyeket olyan egereken végeztek, melyek szervezete nem termel hisztamint. Ott ismertem meg a laborközeget. Engem, mint fiatal egyetemistát lenyűgözött az intézet kialakítása, a modern berendezések, tényleg, mintha egy amerikai filmbe kerültem volna. Az ott eltöltötött három év alatt ráébredtem azonban arra is, hogy inkább olyan munka érdekelne, amivel több időt tölthetek emberekkel és gyógyítással. A tisztán elméleti kutatás helyett elkezdtem valami mást keresni.

Az orvosi és pszichológiai területen dolgozó szüleid befolyásoltak a pályaválasztásodban vagy csupán pozitív példával jártak előtted?

Nem igazán befolyásoltak, mármint a szó negatív értelmében. A testvéreim közül csak én foglalkozom természettudománnyal. Annyiban talán mégis volt szerepük, hogy még középiskolás koromban volt édesanyámnak egy műtétje, nyaki gerincsérv, egy hosszú műtét, mely nagyon jól sikerült. Ez volt az érzelmi oldala a választásnak. A szakmai oldala pedig, hogy olvastam a mostani főnökömnek, Varga Péter Pálnak a gerincbetegségekről szóló könyvét, aminek a stílusa és a szemlélete megragadott. Elmentem hozzá és különböző feladatokat kértem tőle, amiket próbáltam legjobb tudásom szerint megoldani. „Lerázhatatlan ügyfél" voltam az első években. Az Országos Gerincgyógyászati Központban a modern berendezések és a kultúrált környezet imponált, úgy éreztem, ide szeretnék tartozni. Itt lehetőségem nyílt a klinikai munkára és a kutatásra is. Ekkoriban, ha pályamunkát írtam, akkor mindig próbáltam olyan témát választani, ami a gerincre fókuszál. Ezek mind apró lépcsők, így kialakult 6. év végére, hogy a gerinccel szeretnék foglalkozni. Ekkor felmerült a PhD megszerzésének a fontossága, mert láttam azt, hogy ez a klinikai orvosok körében, ha van, akkor nem biztos, hogy kell, de ha nincs, akkor nagyon hiányzik. Ma, ha van egy osztályvezetői vagy bármilyen magasabb poszt, elvárás a PhD fokozat. Egyetem után egyből mentem a PhD-re, ahova nem könnyű bejutni. Nekem szerencsém volt, mert az 1. számú belklinikán Lakatos Péter professzornak akkor indult a programja, amelyhez csatlakozni tudtam. Gyakorlatilag egy nagyon dinamikus csoportba kerültem, ahol főleg csontritkulással foglalkoztunk és a csontbiológia egyéb ágazataival.

„A tudományban az létezik, amit leközölsz tudományos folyóiratokban"

Milyen gerinccel kapcsolatos kutatásokat végeztél a PhD alatt?

A gerinccel kapcsolatban alapvetően három féle fő kutatási irányba lehet menni. Egyrészt biomechanikai kutatásokat lehet végezni, hiszen a gerinc olyan, mint egy rugó, ami biomechanikáját tekintve nagyon összetett „szerkezet" és ma sem értjük pontosan, hogyan is működik. Lehet kutatni sejtbiológiát a gerincen belül, itt egy kiemelt része a gerincnek a porckorong, hiszen az egy sajátos szerv az emberi testben. A belseje olyan, mint egy zselé, azokat az erőhatásokat csillapítja, amelyek a testsúlyból, testhelyzetből, mozgásokból adódnak és a gerincen, mint a test tengelyén haladnak keresztül. A porckorong elhasználásából adódik a legtöbb gerincbetegség. Itt jön be a kórélettan. A harmadik az egésznek a genetikai háttere, hogy miért van az, hogy ma egyre több 30 éves embernek néz ki úgy a gerince, mintha 60 éves lenne és fordítva, vannak olyan 60 évesek, akiknek terheléstől függetlenül nagyon jó és egészséges gerincük van. Ennek genetikai háttere van, de hogy pontosan mi az, azt nem tudjuk. Az én kutatásaim a csontpótló anyagoknak a porckorongra gyakorolt hatását vizsgálták. Egy műtéti típusnál csontcementet fecskendezünk a csigolyákba, hogy stabilizálja a gerinc egy részét, de ekkor a cement belekerül az alatta, fölötte lévő porckorongba. Senki nem vizsgálta meg, hogy mi történik ezekkel a porckorongokkal. Mi a porckorong sejteket kezeltük a csontpotló anyaggal. Háromféle csontpotló anyagot vizsgáltunk és azt találtuk, hogy a műanyag alapú csontcement, amit gyakorlatilag ma mindenhol használnak, elöli a porckorong sejteket és megváltoztatja a fehérje termelési profiljukat, ami az egész szervezetre hatással van. Ekkor ezt az ember megtalálja, megírja és megpróbálja leközölni, mert a tudományban az létezik, amit leközölsz tudományos folyóiratokban. Ez nem könnyű, mert elvileg a szerkesztőt az motiválja, hogy azt a cikket, amit ő leközöl, azt mások hányszor fogják idézni. Egy jó cikket, egy érdekes eredményt sokszor idéznek. A szerkesztőn kívül minimum 2, de inkább 3-4 független kutató olvassa a cikket a világ különböző részéről, hogy elbírálja azt. Teperni kell, és gyűjteni a publikációkat. Például vannak olyan kutatók, akik jó szakemberek, vannak jó kutatásaik, eredményeik, de nem tudják jól megírni. Nem elég, ha nagyon jó az anyag, meg kell úgy írni, hogy az mást érdekeljen. Van egy irodalmi és egy „marketing" része is a dolognak: melyik ábrát hova teszed, hogy néz ki az a grafikon, mert a szerkesztő ezeket mind nézi. Ebben is vannak trendek úgyhogy nem lehet mindig kiszámítani, hogy mikor és hol jelenik meg végül a cikked.

Biztosan sokan megkérdezték már Tőled, de külföldön nem lenne több lehetőséged?

Magyarországon viszonylag jó feltételei vannak a kutatásnak, a közép-európai régióban kiemelten jók. Ha akarod, megtalálod a számításaidat, vannak források is, lehetőséged van arra, hogy kipróbáld magad, és ha akarsz, akkor léphetsz tovább, akár külföldre. Külföldön egyébként szeretik nagyon a magyar kutatókat, mert mi hozzászokunk a szükséghez, és amikor vannak lehetőségeink, nem vagyunk pazarlók, másrészt kreatívak vagyunk és a lehetőségeket a végsőkig ki tudjuk aknázni.

„Ott válik érdekessé a gyógyítás, hogy a leírt tények mellett bevonod a beteg pszichéjét is a gyógyításba"

A mostani munkádban mi kap nagyobb szerepet, a kutatás-fejlesztés vagy a gyógyítás?

Fele-fele. Nekem most kéthavonta változik az életem. Ez a rezidens képzés sajátossága, ahol egyfolytában változnak a gyakorlati helyek. Ezt nehéz összeegyeztetni a kutatásvezetői beosztással, de általában azért sikerül. A rezidensi munkám mellett most van egy európai uniós projekt, meg egy nemzetközi konzorcium, amiben részt veszünk, így néha külföldre kell mennem tárgyalni. Vannak tudományos és klinikai vizsgálataink a gerincközpontban, azokat szervezni, bonyolítani, értékelni kell, mindig van tennivaló és mellette megpróbálok sebésszé válni. Most is volt 3 nap, amit teljes egészében a Gerincközpontban tudtam tölteni, amiből kettőn a műtőben voltam szinte egész nap, tanultam a szakmát, maradék időmben próbáltam kutatás- fejlesztési munkát csinálni. Van egy kis irodánk, 2 asszisztenssel és velük visszük az ügyeket. Könnyűnek nem nevezném, új kihívások folyamatosan vannak, nem egy állóvíz ez a munka.
A kutatás mellett a gyógyítás is nagyon izgalmas része a munkámnak. Mi, Európában, a bizonyítékokon alapuló orvoslást végezzük. Amit a betegnek adunk, azt azért adjuk, mert sokan bebizonyították, hogy az működik. Csak az az egy probléma van, hogy a páciensek nagy hányada nem igazán foglalkozik a bizonyítékokkal. Innentől kezdve az egész „bizonyítékokon alapuló becslés". Az amerikai orvoslásban, főleg a magánbiztosítók miatt mindent, az utolsó betűig standardizálva csinálnak és dokumentálnak, ott nagyon elveszik a gyógyítási folyamatban az egyén, mint ember, mint psziché. Szerintem igaziból ott válik érdekessé a gyógyítás, amikor a leírt tények mellett bevonod a beteg individuumát, pszichéjét és valahogy ötvözöd a kettőt, hogy meggyógyuljon, mert ez nem megy nélküle. Ezek érdekes és kicsit misztikus dolgok, mert gyakran van olyan, hogy nem magyarázható orvosi tényekkel, hogy mi miért történt a gyógyulási folyamatban. Ebből a szempontból nem érzem ezt az egészet földhöz ragadt, száraz dolognak, sőt. Talán ezért is van, hogy kitart az érdeklődésem és nem készülök pályaelhagyásra. Nagyon érdekes és izgalmas, hogy mindig valami egyéniről van szó, még akkor is, hogyha besoroljuk, hogy ez most influenza, az meg epekövesség, attól még mindig, minden eset egy kicsit más. Én mindig úgy éreztem a kutatás és a gyógyítás kapcsán, hogy csak az egyik nem lesz elég, mert nem fogja kitölteni a szakmai életemet, a szakmai energiáimat nem köti le, ha csak az egyik területet művelem, a másik is kéne mellé.

Kutatásvezetőként miből áll a munkád?

Mivel a mai EU-s pályázatok nagy költségvetésű, nemzetközi konzorciumokat támogatnak, melyek munkáját szigorúan ellenőrzik is, rengeteg jelentést kell írni, számlákat könyvelni stb. De mindennek kellemesebb oldala is van: kialakult egy kis nemzetközi közösség, munkatársak lettünk, csak éppen Európa különböző pontjain dolgozunk és csak félévente egyszer találkozunk személyesen. Nagyon sokat lehet ezekből tanulni. A mienk egy kisebb, családiasabb konzorcium, tíz partner alkotja. Egy laborból egy-egy projekten 3-4 ember dolgozik. A féléves megbeszéléseken csak a kutatásvezetők vannak jelen. A projekt elején, közepén és a végén vannak workshop-ok, ahol mindenki, aki ebben a munkában dolgozik, megjelenhet, úgyhogy ott összegyűlik 30-40 ember. Magam is megismertem szlovén, holland, izraeli kollégákat, a régebbieken pedig azt látom, hogy barátságokká válnak ezek a munkakapcsolatok. Így igen hasznos kapcsolati rendszer alakulhat ki.

Mi lehet szerinted az oka annak, hogy nincs utánpótlás a ti szakmátokban?

Alapvetően a természettudományos gondolkodásnak nincs presztízse. A humán oktatásra terelődött a hangsúly. Ez nincs összhangban a munkaerő-piaci elvárásokkal. Az a baj, hogy ez már általános iskolában elkezdődik. A magam részéről nagyon elkötelezetten a természettudományos oktatás híve vagyok általános és középiskolában, egészen egyszerűen, mert olyan gondolkodási rendszert ad, amit utána bármire tudsz használni. Azt, hogy kérdést tegyél fel, amire választ vársz.

Végül egy Karinthy Találkozás egy fiatalemberrel c. novellája által ihletett kérdés: Szerinted gimnazista önmagad büszke lenne most a kutatásvezető önmagadra? Ezt a jövőt képzelted el?

Szerintem igen. Nem lenne nagy disszonancia a két ember között. A költészet benne van a cikkek megírásában, a diákbizottsági vezető a kutatásvezetőben. Nem is ezért nem lenne nagy disszonancia, mert passzol a személyiségemhez az, amit csinálok, hanem, mert nekem az Anyukám mindig azt mondta, hogy legyen célom, ne csak rövid távú, hanem nyugodtan tervezzek előre 5-10 évre. Tűzzek ki valamit, amit 5 év múlva jó lenne elérni. És legyen olyan célom is, ami 1-2 éves távlatú. Célok, amiken nem kell minden nap görcsölni, de legyen kitűzve. Ez szerintem nagyon fontos. Végül is már gimnáziumban is eszerint éltem és, azóta is eszerint élek. A gimnáziumi önmagamra visszanézve azt látom, az akkor és azóta kitűzött célokat elértem, terveim megvalósultak.

Oszd meg: