összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

Egészen a végső időkapszuláig

Időkapszulákkal foglalkozó sorozatunk harmadik, egyben utolsó részét olvashatjátok. Vajon küldhetünk üzenetet évmilliárdokra előre? Egy egészen más faj számára?

A lépték a lényeg

Freeman Dyson amerikai fizikus szerint „amikor az emberiség jövőjéről beszélünk, először is azt kell megértenünk, hogy a jövő, akárcsak a múlt, különböző léptékű skálákon létezik", és ennek megfelelően nem mindegy, hogy az üzenetet tízezer vagy éppen egymillió év távolságba akarjuk előre küldeni. Ugyanis míg tíz év „az [átlagos] emberi tevékenységek látóhatára", és rendszerint legalább hozzávetőleges elképzelésekkel rendelkezünk arról, hogy akkor várhatóan mi lesz (pl. addigra elvégezzük az egyetemet, és megházasodunk), aközben teljesen más lesz a helyzet, ha mondjuk ezer évben gondolkodunk. Elvégre ekkora időbeli távolságot eddigi tapasztalataink szerint legfeljebb egyes vallások és nagy ritkán egyes államok (mint amilyen Kína is) képesek átvészelni, de már a nyelvek is annyit változnak, hogy a 3000. év embere - megfelelő segítség nélkül - nem lenne képes megérteni minket.

Egy millió év esetében pedig már maga az emberi faj is ugyanúgy teljesen másmilyen lesz (még ha nem is kerül sor genetikai beavatkozásokra), mint ahogy egymillió évvel ezelőtt sem létezett még homo sapiens, és a fentebbieknek megfelelően teljesen más problémák merülnek fel egy olyan időkapszula esetében, amelyet 2019 karácsonyán tervezünk kinyitni, mint egy olyannál, amelynek a címzettje egy olyan késői leszármazottunk, aki akár idegen fajnak is tekinthető, akikkel legalább egyirányú kommunikációt kellene folytatnunk. Úgyhogy ezen a ponton akár a SETI, vagyis a hipotetikus idegen civilizációkkal való, hasonlóképpen hipotetikus kapcsolatfelvétel felé is elkanyarodhatnánk. Egyelőre azonban éppen elég tanulságos lesz, ha csupán néhány, a távolabbi jövőt megcélzó üzenettel kapcsolatos problémát veszünk kissé közelebbről szemügyre.

Rosetta-projekt: időkapszula minden nyelvnek

Az amerikai Hosszú Most Alapítvány által létrehozott Rosetta-projekt kétségkívül az egyik legnagyratörőbb időkapszula-vállalkozás. Ez ugyanis ahelyett, hogy egyszerűen egy „itt voltunk" üzenetet küldene a jövőbe, az összes, a 21. század elején létező nyelv archiválására törekszik. A cél ugyanis az, hogy azok tízezer éven keresztül még akkor is fennmaradjanak, ha a jelenlegi elképzelések szerint a 21. század folyamán az 50 - 90 százalékuk ki fog halni.

A név természetesen arra a Rosetta-kőre utal, amelynek többnyelvű szövege lehetővé tette az egyiptomi hieroglifák megfejtését az 1800-as évek elején. Ez persze korántsem volt egyszerű: a hieroglifák lefordítása a felfedezéstől számítva még mintegy ötven évig tartott.

A Rosetta-projekt a jövő nyelvészeinek a helyzetét megkönnyítendő a Biblia teremtéstörténetének fordítása mellett (amely kiindulási pontul szolgálhat majd) mellékeli az egyes nyelvek nyelvtanának a leírását is. Mostanáig négyezer ilyet állítottak össze, és ezek közül 2500 online is elérhető.

De emellett - és innentől válik igazán izgalmassá és időkapszulaszerűvé a dolog - készülnek speciális fémötvözetből 7,62 cm átmérőjű Rosetta-korongok is. Ezeknek a felszínén az eredetileg szabad szemmel is látható felirat betűi fokozatosan kicsinyednek (ezzel vezetvén rá az olvasót arra, hogy a szöveg egy része nem látható szabad szemmel), és ha a teljes, mintegy tizenháromezer gépelt oldalt el akarjuk olvasni, akkor mindössze egy 650-szeres nagyítású fénymikroszkópot kell szereznünk (ami másként fogalmazva azt jelenti, hogy a már a 17. században is létező technológia is elég lenne hozzá). A tervek szerint a korongokat egyben 6x-os nagyítóként is szolgáló védő burokban fogják szétküldeni olyanoknak, akik hajlandóak az utókor számára megőrizni (persze én is szívesen befogadnák egyet; addig pedig az interneten is lehet böngészgetni a tartalmát.

WIPP: hogyan mondjam el neked....

Ha minden jól megy, akkor a Rosetta-projekt tízezer év múlva érne célba, és bár ez ahhoz képest, hogy a homo sapiens mint faj mintegy kétszázezer, a Föld pedig több mint négymilliárd éve létezik, igazán nem hangzik soknak, az ekkora időbeli távolság áthidalása nagyon is súlyos problémákat vet fel. Olyanokat, amelyeket mindenképpen meg kellene oldanunk.

Ott van ugyanis például az új-mexikói Carlsbadban a WIPP (Waste Islation Pilot Plant), ahol egy sóbányában 700 m mélyen tízezer évig sugárzó radioaktív hulladékot tárolnak, tehát meg kellene óvni az évezredekkel utánunk élőket ennek a káros hatásaitól még akkor is, ha elfelejtődne az emléke. Értsd: üzenetet kellene küldeni nekik a jövőbe.

Egy régészből, antropológusból, nyelvészből, környezetvédelemmel, illetve anyagtudományokkal meg a földönkívüliek kutatásával foglalkozó szakemberekből álló kutatócsoport többféle megoldást megvizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy például a „belépni tilost" jelentő, elriasztó arcok használata nem lenne célravezető, mivel egy esetleg fosztogatásra készülő embert csupán arra „figyelmeztetné", hogy valami értékes lehet a környéken - de az is lehet, hogy meg sem értené a figyelmeztetést. Ugyanis a jelzéseknek csak az értelmezéssel együtt van jelentése, és például a halálfej alig néhány évszázaddal ezelőtt Ádám koponyáját és lábszárcsontjait szimbolizálva még a feltámadás ígéretét jelentette az alkimisták számára (és így nagyon is pozitív üzenetet hordozott).

Megpróbálkozhatunk persze azzal is, hogy az egész felszínt „üzenetté" alakítjuk, de bár megfelelően nagy munka befektetésével és megfelelően látványos, a történelem egyik legnagyobb léptékű felszín-átalakító tevékenységgel jelezhetnénk, hogy valamiért fontos a hely, ismét csak semmi sem garantálja, hogy az utánunk jövők úgy fogják értelmezni a dolgot, ahogyan mi szeretnénk. Még akkor sem, ha egyes elképzelések szerint óriási, veszélyt sugalló vasbeton-tüskékkel kellene elcsúfítani a tájat, amit egyszer talán majd ugyanúgy turistalátványosságnak tekintetnének, mint ma a piramisokat. Ráadásul az sem zárható ki, hogy száz vagy kétszáz generációval később az emberek afféle robotvakondokkal furkálják majd a földet, és a felszíni jelzést még ha megértenék is, esetleg akkor sem vennék észre.

A legbiztosabb megoldást tehát valószínűleg egy olyan „Tízezer Éves Könyvtár" jelentené, amelyet szintén a Hosszú Most Alapítvány tervez létrehozni, és ahol „időt átívelő postai szolgáltatásokat" lehetne működtetni.

Távol a Földtől

Az időkapszuláknak persze nem kell a légkörön belül maradniuk. Jean-Marc Philippe francia művész KEO-űrszondája onnét kapta a nevét, hogy a széles körben beszélt nyelvek mindegyikében ez a három hang fordul elő. A lényege pedig az lenne, hogy egy űrszonda juttatná el a ma élő emberek üzenetét az ötvenezer évvel utánunk jövőknek, amikor a szonda a hosszú keringés végén visszatérne a Földre. 2009. december 31-éig bárki bármilyen üzenetet útnak indíthat vele (ha az nem hosszabb hatezer karakternél), és emellett ott lesz a fedélzeten többek között egy modern „Alexandriai Könyvtár" korunk tudását összefoglalandó; meg egy gyémánt is, benne egy csepp tengervízzel; levegővel, földdel és emberi vérrel. És azért éppen ez az időtartam, mert nagyjából ötvenezer évvel ezelőtt kezdett az ember műalkotásokat létrehozni.

Amennyiben megvalósul, úgy persze leginkább szimbolikus jelentősége lesz a projektnek, de bármilyen távolnak is tűnjön az időszámításunk szerinti 52. évezred, ez azért még közel sem a végső határ. A LAGEOS (Laser Geodynamics Satellite) nevű műhold a tervek szerint több, mint két nagyságrenddel később, 8,4 millió év múlva ér majd megint földet, és vele együtt meg fog érkezni az a 10X18 cm-es céllap is, amelyen a kettes számrendszer mellett a a Föld keringését, valamint a földrészeket 268 millió evvel ezelőtti és mai állapotukban; valamint úgy ábrázolják, amilyennek a kontinensvándorlás miatt 8,4 millió év múlva látszani fognak.

Ha pedig további két nagyságrendet ugrunk előre az időben, akkor eljutunk a jelenlegi elképzelések határaihoz.

Jon Lomberg amerikai művész azt vetette fel, hogy a már ma is létező technológiát használva képesek vagyunk akár évmilliárdokig fennmaradó üzenetet is elkészíteni úgy, hogy egy pénzérme nagyságú gyémánt korongban rögzítjük azt. Az általa kidolgozott elképzelés arról szól, hogy az „emberiség portréját" (egy, az emberiséget idealizáltan bemutató képet) kellene a Szaturnusz Titán nevű holdján hagynunk, mert amikor a Nap vörös óriássá válik, akkor az ottani körülmények alkalmasak lehetnek az (értelmes) élet kialakulásához, és akár meg is találhatják.

Azt persze nem tudhatjuk, hogy valóban be fog-e ott is indulni az evolúció, és valóban olyan irányt vesz-e, mint amilyet mi szeretnénk. Azt viszont igen, hogy gyakorlatilag nulla a valószínűsége, hogy ez a hipotetikus, jövőbeni titáni faj képes legyen megtalálni egy ilyen parányi tárgyat (még ha az nem semmisül is meg jóval előbb), és akkor az értelmezési nehézségekről még nem is beszéltünk.

Meg arról sem, hogy lényegében Lomberg sem tesz mást, mint hagyományos, csak éppen a szokásosnál jóval ellenállóbb időkapszulát akar készíteni. Márpedig ennek a módszernek megvannak a korlátjai: még elvileg sem vagyunk vele képesek a százmilliárd vagy a 10^30 évvel későbbi jövőbe időkapszulát küldeni, vagyis ez még mindig nem tekinthető egyfajta „végső időkapszulának". Ennek a megvalósításához (sőt ahhoz is, hogy egyáltalán elképzeljük, hogy miként lehetne megcsinálni) teljesen új megoldásokra lenne szükségünk: talán olyan, ma még csak elméletben létező önreprodukáló automatákra, amelyek önmaguk másolatának előállításakor mindig hibaellenőrzést is végeznének, és így gondoskodnának róla, hogy az üzenet ne torzuljon.

Vagy valami másra, de hogy mire, azzal kapcsolatban legfeljebb találgatni tudunk, mert ez már inkább sci-fi, mint tudomány.

Oszd meg: