összes videóa hét videói

Ocean Sky

összes képa hét képei

Csillagok

eseménynaptár

hírlevél

alapító

Fulton, a kacsacsőrű emlős és a jövőkutatás

Kit ne érdekelne, hogy mit hoz a jövő? A válasz azonban korántsem olyan egyszerű, mint ahogy szeretnénk. Az alábbiakban a jövőkutatásról és a jövő megismerésével kapcsolatos problémákról olvashatsz.

Alábecsülni a gőzhajót

Az ismert történet szerint amikor Robert Fulton, az első sikeres gőzhajó elkészítője felajánlotta Napóleonnak szolgálatait, akkor az meglehetősen furcsa választ adott. És a válasz még furcsább lesz, ha tudjuk, hogy éppen akkoriban egy Nagy-Britannia elleni tengeri inváziót fontolgatott, és nagyon is szüksége lett volna modern hadihajókra. Ő azonban azt válaszolta, hogy nincs ideje az olyasféle képtelenségekkel foglalkoznia, mint amilyen egy, „a fedélzet alatt égő máglya erejével" hajtott úszó alkalmatosság, és itt rögtön több kérdés is felvetődhet.
Az egyik az, hogy mi lett volna, ha... Vagyis: mi lehet volna, ha Napóleon meglátja a gőzhajóban rejlő lehetőséget. A mai történészek szeretnek az ilyesmikkel eljátszani, mert így jobban tudják mérlegelni az adott esemény vagy történelmi pillanat fontosságát. A másik kérdés pedig az - és ez szorosan kapcsolódik az előzőhöz -, hogy mennyire lehet vagy nem lehet előre látni a jövőben bekövetkező eseményeket. Végül pedig Fulton esetén keresztül eljuthatunk a jövővel kapcsolatos tévedések egyik fajtájához is. Erre jó példa Napóleon, aki erősen alábecsülte a lehetőségeket (esetünkben a gőzhajóban rejlő lehetőségeket). Arthur C. Clarke, a neves sci-fi író és feltaláló/mérnök jövőkutató egy alkalommal ezt a hozzáállást jellemzendő úgy fogalmazott, hogy ha egy idősebb és tiszteletre méltó tudós valamire azt mondja, hogy lehetséges, akkor minden bizonnyal igaza van - ha viszont azt mondja, hogy lehetetlen, akkor minden valószínűség szerint téved. Ami persze szellemesen hangzik, és szívesen szokták azok orra alá dörgölni, akik kijelentik, hogy nem valósítható meg mondjuk a fénysebességnél gyorsabb utazás vagy a lézerkard (mint ahogy mai ismerteink szerint tényleg ez a helyzet), de ha jobban belegondolunk, akkor kissé átfogalmazva azt jelenti, hogy amennyiben egy idősödő tudós valamire azt mondja, hogy az megvalósíthatatlan, akkor az megvalósítható, és ez nem éppen védhető kijelentés.
Viszont ennek ellenére is nagyon jól érzékelteti az egyik közkeletű tévedést a jövővel kapcsolatban: a lehetőségek alábecsülését.

Nem hinni a kacsacsőrű emlősben

De tévedhetünk az ellenkező irányba is. Egy 1966-os, az űrkutatás jövőjéről szóló washingtoni konferencián nem csak azt tartották valószínűnek, hogy 2001-ben valamivel több, mint ezer dollárért körbe lehet majd repülni a Földet a világűrben, és egy emberes holdutazás 10 ezer, míg egy hasonlóképpen emberes marsutazás 35 ezer dollárba fog kerülni, de az 1965-ös, száz űrrakéta-indítás és az űrkutatás fejlődésének akkori sebessége alapján azt is kiszámolták, hogy 2001-ben mintegy egy millió indításra (!) fog sor kerülni, és dr. Eugene Konecci, a rendezvény fő szervezője egyenesen úgy vélte, hogy a jövő még ezeket a feltételezéseket is felül múlja majd. A valóságban ehhez képest 2001-ben kb. hatvan kilövésre került sor.... Ez tehát a második lehetséges hiba: a jövő lehetőségeinek túlbecsülése, és ezen a ponton valószínűleg már látszik, hogy nem is olyan egyszerű a jövőkutatás.
Különösen, ha abba is belegondolunk, hogy a mindennapi életben ugyanez a helyzet. Egy példával élve: a könyvkiadók sem képesek megmondani, hogy melyik könyv lesz bestseller, és melyik nem (ami abból a szempontból persze nagy szerencse, hogy ha képesek lennének rá, akkor kizárólag a tömegsikereket adnák ki, és a más művek kedvelői hoppon maradnának). Meg a befektetők sem, hogy melyik találmány lesz sikeres; 1913-ban még senki sem látta előre az I. Világháború kitörését, és így tovább. Ugyanígy általában mi sem tudjuk felmérni, hogy milyen következménye lesz egy döntésünknek hosszú távon, illetve azt sem, hogy akivel éppen most ismerkedtünk meg, életünk társa lesz-e vagy még egy futó kapcsolat sem jön össze. Némileg leegyszerűsítve: a jövő alapvetően bizonytalan.

A probléma ugyanis az, hogy alapvetően három féle tudással (vagy nem tudással) rendelkezünk, és ezek közül csupán kettővel tudunk számolni: azzal, hogy tudjuk, és azzal, hogy nem tudjuk.
Azt viszont, amire a szakirodalom azt mondja, hogy „nem tudjuk, hogy nem tudjuk", képtelenség előre figyelembe venni. Amikor 1798-ban John Hunter kapitány kacsacsőrű emlősről készült rajzokat és szőrt küldött Ausztráliából Nagy-Britanniába, akkor az angol tudósok egy ideig meg voltak róla győződve, hogy csakis beugratásról lehet szó, és csak még hihetetlenebbé tette az egészet, amikor az aranyásók arról számoltak be, hogy a különben is rendkívül szokatlan felépítésű kacsacsőrű emlős tojással szaporodik. Ez az állat egyáltalán nem illett bele az élővilágról kialakított képükbe, és nem csupán a létezése lepte meg őket, hanem - és ez még fontosabb a szempontunkból - korábban fel sem merült bennük, hogy egyáltalán létezhetnek ennyire furcsa élőlények. A kacsacsőrű emlős felfedezése annyiban fordulópont volt, hogy azóta viszont fel vagyunk készülve az ilyesmire, vagyis: tudjuk, hogy nem tudjuk, hogy mi jöhet még. De persze ez sem készít fel bennünket egy olyan, teljesen más területen bekövetkező meglepésre, amelyre eszünkbe sem jutna, hogy számíthatunk.

Wells kudarca

Elvileg persze abból, hogy a mindennapi életben nem igazán boldogulunk az előrejelzésekkel, nem szükségképpen következne, hogy egy, a „jövő előre látására" kifejlesztett tudomány sem lenne alkalmas erre. Elvégre senki sem lenne képes kiszámolni, hogy milyen pályán kell mozognia a Holdra tartó űrhajónak, ha nem állna rendelkezésére a modern fizika és annak eszköztára - tehát miért is ne lenne lehetséges, hogy megfelelő tudományos apparátust használva majd a jövővel is elboldoguljunk?
Amikor H. G. Wells, a modern science fiction megalkotója (akinek a nevéhez olyan művek fűződnek, mint Az időgép és a Világok harca) 1902-ben felvetette, hogy szükség lenne a „jövő tudományára" (harminc évvel később pedig már arról beszélt, hogy ezzel a témával foglalkozó tanszékeket is létre kellene hozni), akkor éppen ebben a lehetőségben bízott. Ma már viszont úgy gondoljuk, hogy az általánosításokkal és párhuzamokkal mindig óvatosan kell bánni, és attól még, hogy egy űrhajó mozgása pontosan leírható a megfelelő képletekkel, nem szükségszerű, hogy a társadalom működése is ugyanúgy leírható legyen. Itt ugyanis az emberek - a gravitáció törvényeinek engedelmeskedő testtel ellentétben, amelynek nincs választási lehetőse - szabadon döntenek. Azaz: miközben a természettudományokban ugyanaz az ok mindig ugyanahhoz az okozathoz vezet, és ha pontosan ugyanazok az erők hatnak egy pontosan ugyanolyan testre, akkor az pontosan ugyanazon a pályán fog haladni a Hold felé, aközben mi az egyik esetben dönthetünk így, a másikban meg úgy.
Tehát bármennyire szerette volna is Wells (és azóta még sokan mások), a fizikához hasonlóan egzakt jövőkutatásról szó sem lehet.

Oszd meg: