összes videóa hét videói

összes képa hét képei

eseménynaptár

hírlevél

Egy "nem mellékes" feleség: gróf Batthyány Lajosné

Gróf Zichy Antónia 1816. július 14-én született Pozsonyban gazdag főúri családban. Édesapja, gróf Zichy Károly Vas vármegye főispáni helyettese és császári királyi kamarás volt, 1825-től részt vett az országgyűléseken. Pozsonyi birtokain kívül nagy dunántúli földekkel is rendelkezett, rengeteget jótékonykodott, betegeket, szegényeket támogatott, bevezette birtokain a magyar ügyintézést, és magyar iskolát is alapított. Felesége gróf Batthyány Antónia volt, akitől hét gyermeke született. Antónia tehát nemcsak jólétet örökölt szüleitől, hanem segítőkészséget, mély vallásosságot, és nemzeti elkötelezettséget is. Az ifjú leány testvéreivel a telet a család pozsonyi vagy bécsi házában, a nyarat pedig a Pozsony megyei Cifferen vagy a dunántúli birtokokon töltötte. 1825-ben vesztette el édesanyját, akinek végrendeletében írt sorait az ifjú grófnő egész életében megfogadta: „a kötelesség teljesítésében talál az ember igaz megelégedést".

1833 decemberében Antónia Pozsonyban tartózkodott, itt találkozott gróf Batthyány Lajossal, aki éppen Törökországba készült. Utazás helyett azonban szerelemre lobbant a két fiatal, és a gróf egy év múlva már feleségül is vette a tizennyolc éves grófnőt. Az ifjú pár 1835 nyarán beutazta Nyugat-Európát, júniusban Párizsban járt. Míg a jogász végzettségű Batthyány a francia bíróságokon vádeljárások hallgatásával töltötte az idejét, fiatal felesége nem győzött betelni a francia divattal, mindent megvásárolt, gyönyörködött a frizurákban, a drága kelmékben és - az akkoriban még újdonságnak számító - művirágokban. Az elkövetkező években kettesben beutazták egész Európát. Szerelmükből három leánygyermek született, de csak ketten élték meg a felnőtt kort: Emília és Ilona, a kis Antónia két évesen meghalt. Első fiúgyermekük, Ákos is 1845-ben két hónaposan váratlanul meghalt, a veszteséget különösen az apa viselte nehezen. „Batthyány Lajos meg akar bolondulni, nem tud intézkedni, hallani sem akar semmiről, a földön fetreng." - írta naplójában barátja, Széchenyi István gróf. Antónia két év múlva ismét fiúval ajándékozta meg férjét, Elemér már hosszú életet mondhatott magáénak, csak 1932-ben halt meg. A család a legtöbb időt Ikervárott töltötte, az 1840-es évek közepén fel is újíttatták a kastélyt Ybl Miklós tervei alapján.

Batthyány gróf 1839-ben kezdett nyilvánosan politizálni a pozsonyi országgyűlésen. Már első programnyilatkozatában hangsúlyozta: „A hazaszeretet felgerjesztésére minden veszélyeztetett nemzetnél hathatós eszköznek tapasztaltatott a nőnem ösztönzése; hogy ez nálunk is mennél elébb fogja fel e dicső szerepet, iparkodni fogunk."
Deák Ferenc valószínűleg ugyanezen a diétán ismerkedett meg gróf Zichy Antóniával. Ettől kezdve Batthyányné rendszeresen kitüntette figyelmével az alsótábla ellenzéki vezéregyéniségét, és ez nem csupán a közös céloknak, hanem a személyes szimpátiának is köszönhető volt. 1839 decemberében Batthyány fényes ebédet adott, amelyen sok ellenzéki képviselő vett részt. Nem volt véletlen, hogy Batthyány grófné Deákot ültette maga mellé. Ennél is látványosabb volt megjelenésük az 1842. január 19-i juristabálon Pesten, amely fontos nemzeti eseménynek bizonyult. Batthyányné Deák karján lépett be a terembe, a tömeg szétvált előttük, hódolattal utat engedett, pedig mások a hatalmas tolongásban alig tudtak bejutni. Deák egész este a hölgyekkel beszélgetett, a főrangú dámák körülrajongták. Feltűnő volt Deák és Batthyányné egymás iránti tisztelete, hiszen Deák ilyen nyilvános rendezvényeken igen ritkán vett részt.

Vörösmarty Mihály is nagyon jó viszonyban volt Batthyánynéval. A költő több versével is igyekezett hazafiasságra biztatni a honleányokat, ezekben erősen bírálta a magyar hölgyeket, főképp az arisztokratákat, hogy nem tesznek eleget hazafiúi kötelességeiknek, és nem beszélnek magyarul. Batthyány grófné azonban nem tartozott a bírált hölgyek közé, és ezt Vörösmarty is tudta. Egyik legkeményebben kritizáló költeménye Az úri hölgyhöz, amelyet 1842 februárjában szavaltak el a Nemzeti Színházban. Egy titkosrendőri jelentés szerint az arisztokrata hölgyek igen megbotránkoztak a versen, egyedül Batthyányné volt, aki nem sértődött meg, hanem azáltal keltett nagy feltűnést, hogy többször lelkesen tapsolt. A jelentés szerint a hölgy pesti tartózkodása alatt állandóan nemzeti érzésével tüntetett, és az ifjúság már ekkor lelkes honleánynak tartotta.

Gróf Zichy Antónia családi kötelességei ellátása mellett tehát férje politikai segítőtársa is lett, méltó képviselője Batthyány gróf ellenzéki programnyilatkozatának. Látványosan tüntetett férje politikai nézetei mellett, akár az országgyűlésen, akár a pesti színházban vagy bálokban. Támogatta a honi gazdasági kezdeményezéseket, rendszeresen adakozott jótékony célokra, a negyvenes években pesti szalonja a társadalmi élet központja lett.
Húgával, gróf Károlyi Györgynével lelkes támogatói voltak a Védegyletnek is. Személyiségük még az arisztokratákat nem kedvelő Petőfi Sándort is ámulatba ejtette:

„ - Láttátok-e a két tündérvirágot,
Borús hazánknak két sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran nemzetem hajója,
Nem veszthet az célt, aki ilyet lát.
...
S hallottam édes ajkaik zenéjét,
Hallottam őket halkan mondani,
Mit tetteik rég fennszóval beszélnek,
Hogy ők a honnak hű leányai."

Ugyanolyan hűséges társnak és biztos háttérnek bizonyult az öröm időszakában, férje miniszterelnöksége idején, mint azon szomorú időben, mikor Batthyány 1849 januárjában osztrák fogságba került. Mindenhová, ahová csak engedték követte rab férjét, leveleivel vigasztalta. Október 5-én Batthyány utasítására ő csempészte be a cellába azt a tőrt, amivel férje sebeket ejtve nyakán elkerülte az akasztást. A kétségek között örlődő asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt golyó által kivégezték és vagyonát elkobozták. Egyetlen öröksége férje búcsúlevele volt. Az özvegyet is perbe akarták fogni, de nem sikerült bizonyítani, hogy ő csempészte be a tőrt férjének.

Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a tekintélyes Zichy-vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott sógornőjéhez, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le. Az osztrák titkosrendőrök állandóan figyelhették, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, élükön gróf Teleki Lászlóval. A grófnő az emigráció politikájába nem avatkozott bele, de gyakran segítette az elszegényedett bujdosókat. Távol a hazától így jellemezte magát és gyermekeit egy Vörösmartynak írt levélben: „Kik bár a külföldön élünk, de szívvel-lélekkel mindig édes hazánkban, bús emlékeinken merengünk."

 

 

Battyányné 1856 elején hazaköltözött, és rövidesen Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt. „A főváros nagyon is fájdalmas emlékeket újított föl szívében, magányt keresett, hogy azt a sok mindenfélét - mint mondani szokta - mi szívét sebzé, ne lássa, hogy egyedül kedves családja körében zavartalanul élhessen hazája föltámadása reményének." - indokolta a vidékre költözést a korabeli sajtó. Dákán nemcsak rokonok látogatták meg „a legtiszteltebb honleányt", hanem a politikai élet vezető személyiségei is tiszteletüket tették.

Férje akaratához ragaszkodva nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Özvegységének súlyos szerepét viselve, nemcsak a férje iránti, hanem saját példaadása, jótékonysága és hazaszeretete miatt is tisztelet és szeretet övezte. Bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított. A Magyar Tudományos Akadémia például 1860. október 13-án emlékünnepélyt rendezett a Nemzeti Múzeum dísztermében gróf Széchenyi István tiszteletére. A hazafias hangulatú összejövetel végén az emlékezők elénekelték a Szózatot és megéljenezték a mártír miniszterelnök özvegyét is. Leányait is magyar családok sarjaihoz adta feleségül, esküvőjük szinte az osztrák önkényuralom elleni tiltakozásnak számított. Csakúgy mint gróf Batthyány Lajos 1870-es újratemetése.

Élete utolsó szakaszában is sokat jótékonykodott, Damjanich János özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. Az aradi vértanúk feleségeivel együtt minden év október 6-án gyászmisét mondatott.
A kiegyezés utáni politikai légkör már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett. Ahogyan egyik barátnőjének megfogalmazta a diktatúra idejével összehasonlítva: „Akkor az egész ország szenvedett, és az én hangom szimpátiát gerjesztett, és minden ember sietett vigasztalni, most az ország örvend, meg vannak elégedve az emberek, az én szomorú hangomat nem szívesen hallják, mert mintegy szemrehányás hangzik!"
1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét a szívére tették, és úgy temették el.