Az angol E. Halley 1718-ban rájött arra, hogy a Szíriusz, a Prokyon és az Arcturus csillagok akkori modern katalógusokbeli pozíciói eltérnek az antik csillagkatalógusokban közölt pozícióktól. Megállapította, hogy a közben eltelt majdnem kétezer év alatt ezeknek a csillagoknak az ekliptikához viszonyított pozíciói jelentősen megváltoztak. Sőt, a Szíriusz esetében az elmozdulás mértéke olyan jelentős volt, hogy Halley még a XVI. századbeli Tycho Brahe féle pozíciómérés és a saját korabeli között is talált eltérést. Azt is megállapította, hogy nem az ekliptika pozíciója változott meg, hanem ténylegesen maguk a csillagok mozdultak el egymáshoz (és más csillagokhoz képest). T. Mayer 1760-ban további csillagoknál talált ilyen sajátmozgásnak nevezett jelenséget. Ma külön katalógusok is vannak a sajátmozgásra. Több, mint 300 000 csillag sajátmozgását ismerjük. A sajátmozgásokat többnyire ívmásodperc/év vagy ''/évszázad formájában adják meg. Az adatokhoz hozzátartozik az irány (amerre a sajátmozgás történik) is. Ezt pozíciószögnek nevezik, és északtól keleten, délen nyugaton át vissza északig számítják 0°-tól 360°-ig. A legnagyobb ismert sajátmozgást a Barnard-féle Nyílcsillag mutatja, amelyik egyben a második legközelebbi csillag, ha az alpha Centauri hármas rendszert egynek tekintjük. A Nyílcsillag mindössze 5,9 fényévre van tőlünk. Nagy sajátmozgása következtében 180 év alatt egy teljes holdátmérőnyi (0,5°) utat tesz meg az égen.